Két hír futott össze a laptopom monitorján a minap. Az egyik arról szólt, hogy hidegek lettek az éjszakák, beindul a fűtési szezon. A másik kicsit bulvárosabb volt, a szerzője szerint egyre több helyen figyelhetők meg tüzelőanyagot gyűjtögető emberek a nagyobb városokban, nálunk, Miskolcon is. Parkokban, fasoroknál, kukák körül. Érthető ez az aggodalom és félelem az előttünk álló téltől. Csak a legidősebbek emlékeznek ma már olyan évekre, amikor az emberek nem tudták, hogy lesz-e elég tüzelőjük egész télre. Háborús évek voltak azok Európában, amelyek után a hiánnyal, a szűkös készletekkel és gyakran a nincs-csel küzdöttek meg a túlélők. Beindult a széncsata, hogy legyen fűtés, működjön az ország. Akkor is eltüzeltek mindent, ami égett.

Február előtt elképzelni sem tudtuk, hogy 2022 tele is háborús évszak lehet Európában. Tüzelőhiánnyal, félelemmel és kapkodással valami éghető után, ami bedobható a tűztérbe, már akinek még van kályhája, kandallója egy városban. Egy ideje már kimentek a divatból, azt hittük elavultak, van gáz, jönnek a napelemek, a hőszivattyúk, lesz meleg füst és kosz nélkül. De berobbant egy konfliktus, és nem hogy elfelejthetnénk a fát, a szenet, leválthatnánk a környezetszennyező és tüdőgyilkos fűtési megoldásokat, még az is kályha után rohangál, akinek kéménye sincs. Pánik.

Jó évek, hosszú béke van mögöttünk, trauma már az is, hogy látjuk, mennyire törékeny mindez. A gazdaságunk, a jólétünk, a biztonságunk, a békénk, az életünk. Milyen könnyen borul minden. Háború dúl a szomszédban, de bennünk is. Ellenség mindig van, feszültség is, elég egy szikra, egy hibás döntés, és minden odalehet. Nem hittük, még ma sem akarjuk elhinni, hogy ezt megtörténhet, hogy éppen meg is történik. Velünk. Európában. 2022-ben.

Jön a tél. Most, majd’ nyolcvan év után, Európa országai újra egy háborús télre próbálnak felkészülni, több-kevesebb sikerrel, és mindenképpen rendkívül drágán. Nyár óta egy köbméter tűzifa ára a duplája lett, már ha egyáltalán kapni lehet. Nem csoda, hogy emberek onnan igyekszenek tüzelőt szerezni, ahonnan csak lehet. Bármit, ami éghető. És itt egy másik baj. Közel nyolcvan éve nem voltak a kukák, szeméttelepek tele műanyaggal, gumival, a legkülönbözőbb vegyi anyagokkal átitatott törmelékekkel, amelyek égnek ugyan, és némi meleget is adnak, de milyen áron?

Miskolc gyönyörű város, kivételes adottságokkal, de sok mögöttünk lévő fűtési szezon tanulsága, hogy könnyen megáll fölöttünk a levegő. Gyakori vendég itt a szmog telente. És sehol nem volt még a háború, a szankciók, a tüzelőhiány, a lakosság egy része már akkor hajlamos volt eltüzelni mindent, ami a keze ügyébe került. Bármit, ami ég. Szívtuk is rendesen a füstjét mi mindannyian. Akkor mi lesz most? A két hírt látva ez volt az első gondolatom, és lelki szemeim előtt a város fölött korábban szállongó és beszívott füstködpaplanok képe jelent meg. A háború tüzét talán megússzuk, de a füstje minket is elér.

(Címlapkép: Füstölő kémény szmogriasztás idején Miskolcon. | Forrás: MiNap-archív/Végh Csaba)