Akinek van saját élete, az nem foglalkozik a máséval. Korunkban csak kevesek képesek megteremteni külön világukat, ezért nyájemberként viselkednek.

Igyekeznek rátelepedni a hajlíthatókra. Az átlagból kitűnőket persze megszólják, terjedőben a lakótelepeken a falusias viselkedésmód: Megszólítják az utcán sétálókat, beszélgetést, ismerkedést kezdeményeznek. Idegenektől kapunk „tutibiztos” információkat séta közben, ilyeneket, hogy mit fognak még bezárni, pedig teljes a bizonytalanság, még a „jólértesültek” is csak találgatják: mik lehetnek a következő meghozandó kényszerű döntések. A piacokon és azt élelmiszerboltokban azonban nagy az egyetértés: rosszabbul élünk. És csak a beavatottak tudhatják, mi lesz a vége. Nehéz napokat, heteket élünk már jó ideje. És mi jöhet még. Ilyenkor általában a saját létünk, családunk problémái, hangulata és a különböző kiadások foglalkoztatják az embert. A külön világunk, vagy ha eddig nem volt, akkor most megteremtődik. Nem örülünk, ha kíváncsi mindenfélével és közben főleg velünk is foglalkozni akaró lényekkel kerülünk össze, mert bizony tucatemberkék vannak, nem is kevesen. A parkban találkozunk velük, társaságban ülnek mellettünk. Már a lépcsőházakban sincs biztonság. Nem boldogság, pláne ha ismeretlenül olyasmiről kérdezősködnek, amihez semmi közük. Például azt tudakolják: van-e már állásod, mikor fogsz dolgozni, miből élsz, van-e olyan párt, amelyik szimpatikus neked és miért? Ezek igazából csak szűk családi körben lehetnének témák. Ez a magatartás nem szolidaritást jelent, hanem sunyi beavatkozást mások magánéletébe, zaklatást, ami kikerülhetetlen, ha udvariasak vagyunk. Sokan ilyen felszínes társalgással igyekeznek a monotónia ellen védekezni. Na és persze sokak kedvenc időtöltése a facebook-on való magamutogatás, önreklám. Úgy vélik, ez a kínlódás az unaloműzés legjobb módszere.

Alakoskodnak, képmutatók, a józan észtől idegen hajlamok lakoznak bennük természetüktől fogva, gyökereznek lelkükben, agyukban. Némelyikük nélkülözi az igazságot, józanságot, jóakaratot. Ezt kellene észben tartanunk, úgy mindenkivel elnézőbbek lennénk, mert ők esetenként – és hangulatuknak megfelelően – értelmezését adják szövegünknek, hanghordozásunknak, ami nekik tetszik. Úgy érzi az ember, hogy nem a normalitásnak, a szerencsének, hanem a gondnak, bajnak örülnek, azon rágódnak szívesen és sokáig, ha nem tudunk időben megszabadulni tőlük. Csak tűrjük-tűrjük, mert nem szeretnénk tiszteletlenek lenni velük szemben sem. Ezek a legáldatlanabb percek, félórák. „Bemaszatoljuk magunkat” a világgal, környezetünk ilyen elemeivel. Ha nyugalmat szeretnénk, ettől meg kellene kímélni a lelkünket.

Akik kívül vannak, kinn is kellene hagynunk őket, hogy ne romoljon el teljesen a kedvünk. A múlt, a jövő, de főleg a jelen, a legtöbb emberre jobban ránehezedik, mint máskor, de a „most mi lesz?” gondolatát a legnehezebb cipelni. Pláne úgy, hogy nem tehetsz magadnak szemrehányást a történtekért, és hogy ide jutottál, már önmagában is nagy teher elviselni. A mai időkben az életvezetési tanácsok, a sanda empátia mellett a fő téma az energiaár-cunami, és hogy ilyenkor miként szabad viselkedni, mit kell(ene) tenni. „Bizalmas” értesüléseket (ellenséges céllal) terjesztett valótlan vagy jelentőségében felturbózott, rémületet vagy nevetséget keltő híreket hallunk, melyeket annyira nem tudunk már komolyam venni, hogy nem is kifogásoljuk azokat, nem is akarunk neheztelni miattuk.

E jelenség kellemes köszönéssel kezdődik, tiszteletet keltő helyzetnek indul két (három vagy több) ember illedelmes magatartásával. És mi lesz belőle? Szemtelen közeledés, magyarán: tolakodás, ügyeinkbe való féktelen beavatkozás, amire a velünk való viszony nem jogosít fel. Szeretnék, ha megbíznánk bennük, bizalomra alkalmasnak tartanánk őket. Látszólag segítőkészséggel, tiszta szándékkal, jóindulattal telepednek ránk. Szívesen beszélnek a közös ismerősök történeteiről is, de az a fontos, hogy befeketítsék őket. Korábban a pandémiával kapcsolatos dolgokban. Ellenszenves, visszataszító, zavaró, egyszóval kellemetlen szituációk ezek. Elkerülni, ha lehet! Ha örülünk, szenvedünk, azt nem más időtöltésére tesszük. Az emberek nagy része, egyre többen ugyanis képtelenek átérezni a mások baját, még szórakoztatja is őket, mert ők (talán) nyugodtan alszanak. Ne irigyeljük tőlük álmukat! Minden, amit akarunk, cselekszünk, amire kevés pénzünket költjük, nem biztos, hogy másra (is) tartozik, mert könnyen „közprédává” válhatunk.