Hiszen miattuk mentem, amíg éltek és szerettek. Ők szívesen gondoskodtak a „városi gyerekről”, hogy ezzel is segítsék a dolgozó szülőket. Én meg – lakótelepi kissrácként - örömmel néztem náluk, hogyan érik a gyümölcs, hogyan kell permetezni „kék kővel”, hogy a gombák, rovarok el ne pusztítsák a mutatkozó termést, fürödtem a hőségben a tehenek itatóvályújában, vagy dobáltam a szenet a disznóknak, amik nagy örömmel ropogtatták a télre beszerzett tüzelőt.
Emlékszem, hogyan készültek a télre. Villany már volt a faluban, gáz még nem. Bár világítottunk néha petróleumlámpával is, a villany sem volt akkor még üzembiztos. Ma a fiatalok el sem hiszik, hogy kijártunk a hátsó udvarra egy fabódéba kis- és nagydolgot végezni, télen is, kemény mínuszokban, és felszabdalt újság - nálunk a Szabad Föld - szolgált papír gyanánt. Nem tudják, hogyan ásták még alig néhány évtizede a vermeket, hogy eltegyék a krumplit télire, hogyan hozatták a fát, a szenet, hogy legyen tüzelő, ahogy azt sem, hogy bizony nem volt termosztát, nem fűtöttek fel minden szobát jóval húsz fok fölé. Olyan, hogy ki kelljen nyitni az ablakot, mert a távfűtéstől kánikula van a szobában télen, elképzelhetetlen volt. És most újra az.
Két helyen fűtöttek, a konyhában sparhelttel (nálunk spórnak hívták), ahol nappal dolgoztak, de az is inkább a sütés-főzés miatt történt, nem annyira melegedni, és a hálószobában, a cserépkályhában, amely jól megrakva lefekvéskor, a hajnali kelésig őrizte a meleget. A téli napokat jellemzően nagykabátban, bekecsben, lajbiban töltöttük. Főleg kint, mert a tennivaló is ott volt. Örök emlékem, ahogy disznóvágás után a fűtött szobából átmentem a szomszéd szobába, ahol az asztalon lévő nagy tálban kunkorodó fagyos hurkából török egy darabot, jóízűen elmajszolom, aztán a vizes vödörben áttöröm a jeges pillét a bádoggal, hogy leöblítsem egy kis vízzel. A szomszéd szobában.
Miért jutott ez éppen most eszembe? Mert nem várt módon köszönt vissza a múlt. Dolgozók ülnek nagykabátban a munkahelyen, diákok tanulnak kesztyűben, mert van, ahol nincs fűtés vagy csak tizennyolc fokot engedélyez a szükség és a határozat. És az emberek, gyerekek fáznak. Volt ez már így, volt iskola is hideg teremmel, szénszünettel. De az egy más kor volt, a múlt, amely már csak emléke az olyan „boomereknek”, mint én. A gyerekeimnek meg történelem.
És most nagykabát, lajbi, bekecs, kesztyű. Megint. Visszatértek a régi idők, de nem az, ami szép volt benne, hanem a baj, a szükség. Egy szobában fűtünk majd ezen a télen, és befagy a víz a másikban? Mint régen? Körbejár a világ? Hogyan lépünk mindig ugyanabba a folyóba? Eleve elrendelés ez, vagy egyszerűen ilyenek vagyunk? Valakik nem férnek a bőrükbe, nem tanulnak a múltból, és hazavágják a világunkat újra és újra. Mi meg két bukás között mindig elhisszük, hogy ilyen többé nem történhet. Aztán mégis. Észhez kellene térni. Ne kelljen a gyerekeinknek kesztyűben tanulni, és ha jeges vizet akarnak inni, a jégkockát a fagyasztóból vegyék hozzá.
