Hívták Bob Dinnyésnek, polbeat énekesnek,  zenész költőnek, énekmondónak, igazságkeresőnek, ő magát daltulajdonosnak, de azt hiszem igazán mindenki Dinnyés Jóskája volt. Egy hosszú hajú srác gitárral, maga által fabrikált szájharmonika állvánnyal a nyakában, farmerben és kockás ingben, aki a hatvanas évek végén a „Karrier” című dalával az első, és talán egyetlen polbeat fesztivál egyik díjazottja lett és pillanatok alatt egy lázadó nemzedék hangja. Abban az időben a protest song  a „nyugati világban” már elismert zenei műfajnak számított, olyan kiváló művészek közreműködtek megszületésében , mint Bob Dylan, Pete Seeger, Leonard Cohen és mások.

Dinnyés ennek egyik legkiválóbb magyar képviselője volt. Ebben az értelemben a műfaj egyik hazai megteremtőjének is tekinthető, aki nagyon sok kezdő gitáros számára jelentett példát. Teljesen egyedi, egyszerű és mégis különleges zenei világot hozott létre, amely gyorsan megtanulhatóvá és mindenki számára énekelhetővé tette dalait. Mert valójában ezt is akarta.  Ebben az értelemben valóban bárd volt, aki azért énekelt, hogy meghallgassák verseit.  Az első időben születtek azok a dalok, melyeken egy nemzedék nőtt fel. „Tiszta forrás, szép szó”, a „nézz a szemembe”, vagy a „hozz egy szál virágot” egy hosszú hajú, farmert hordó generáció összetartozásának tábortüzek fényében tett hitvallása.

Aztán Dinnyés útkeresésének következő korszaka már arról szólt, hogy ismert vagy kevésbé ismert költők verseit énekelje hallgatóságának.  Nagy gonddal kiválasztott, „megtalált” versek voltak ezek, melyek az ő megzenésítése révén jutottak el nagyon sokakhoz. Néhány ezek közül. Utassy József: Zúg Március, Juhász Ferenc: Himnusz töredék, Buda Ferenc : Lennék kisgyermek, Hell István: Hajnali ének - Szergej Jeszenyinnek. Valamennyi a mai napig ismert és sok zenész által énekelt dal. Hosszú várakozás után megjelent első hanglemezén ennek az első két korszaknak ismert dalai hallhatók.

Elhagyhatatlan farmerében, kezében a gitárjával újra útra kelt, hogy találkozzon a határon innen és túl élő magyar költőkkel. Ezeknek a találkozásoknak eredménye talán legértékesebb anyaga, mely „Kín és dac” címmel jelent meg és magyar költők verseire írt dallamait tartalmazza. Köztük olyan gyönyörű dalokat, mint Fodor Géza „Bukovinai esték” című versére írt  zenéje. S még mennyi mindent, Ady Endre, Bella István, Kiss Benedek, Szervác József, Kányádi Sándor, Tőzsér Árpád, Ratkó József, Kalász László versei szólalnak meg Dinnyés különleges zenei nyelvén. Általa olyan emberek is találkoztak a versekkel, akik köteteket addig soha sem vettek kezükbe. Ebben az értelemben korának nagy népművelője is volt.

Aztán életének utolsó évtizedei már a szolgálat jegyében teltek. Egy elképzelt igazabb és szerethetőbb világ szolgálatáról szóltak dalai, melyek templomokban, menhelyeken, börtönökben, szociális otthonokban, kiállítások megnyitóin, könyvtárakban szóltak az emberekhez. Újra és újra, együtt hajolva, átölelve, felemelve jutunk előre, ezt vallotta ezt hirdette évtizedeken keresztül. Minden koron tette, amit úgy érzett, tennie kell. Örök humanista volt, aki egész életében „gyalog” járt, mert vallotta, csak így ismered meg hazádat.

Hej Jóska, Dinnyés Jóska! Emlékszel? A hetvenes évek közepén találkoztunk, egy pécsi rendezvényen. Megmutattam szájharmonika állványomat, amin jót nevettél és néhány mozdulattal meghajlítva üzemképesebbé tetted. A nyolcvanas években sokszor jöttél hozzám Miskolcra, együtt tanítottuk a dalos klub tehetséges tagjait, lányokat, fiúkat a „molnárbélában”, meg a csanyiki dalos táborban.  Éjszakába nyúltak ezek a találkozások, énekeltünk és verseket mondtunk egymásnak. Aztán sok idő telt el úgy, hogy csak néha találkoztunk, ilyenkor mindig megfogadtuk, hogy ez kell, és legyen, és többször. Persze ebből már csak a vágyakozás maradt.

Megváltozott az életünk.  Utoljára talán három évvel ezelőtt találkoztunk. Bükkszentkereszten egy tábortűz mellett meséltük egymásnak, kivel mi történt az eltelt három évtizedben. Tanár, vállalkozó, igazgató, autókereskedő, zenész, képzőművész, népművelő, természetvédő, közalkalmazott ültek a tűz körül. Mindenki mesélt. A történetek hosszú indaként kapaszkodtak egymásba, oly szorosan, mintha az, ami régen elkezdődött, soha sem érne véget. Dinnyés Jóska játszani kezdett gitárján és a dalok úgy, mint egyszer régen újraszülettek. És akkor ott megértettük, összetartozunk, akkor is, ha csak ritkán látjuk egymást, akkor is, ha százfelé sodor az élet, és akkor is, ha már nem vagyunk. Mindig lesz valaki, aki a tüzet újra gyújtja.

Dinnyés Jóska március 15-én elindult utolsó útjára. Versei, dalai bennünk élnek tovább.