Már csak néhány alvás a gyermekeknek, és jön a Mikulás. A közelgő nap emlékeket idéz fel bennem a magam Mikulás-várásairól. Mennyire változik minden. Nekem még nem a piros ruhás Miklós püspök jött el annak idején, hanem egy nagy ember a hómezőről. Rendre a nagyszülőknél, falun ünnepeltünk, ez volt a hagyomány. Ők pedig a falu legszélső házában laktak, mellettük a széles tér volt, egy legelő, amely akkoriban még látott havat ez idő tájt. Akkor még az volt a ritkaság, ha decemberben nem volt hó.

Onnan, erről a nagy legelőről érkezett mindig hozzánk a Mikulás, a havon át. Megbabonázva néztük, ahogy a messzeségből kibontakozott sötét alakja. No, nem rénszarvasokkal húzott csengős szánkóval érkezett, nem lévén arrafelé akkoriban ilyesmi. Csak amúgy gyalogszerrel, de igazi zsákkal a hátán, mímelve, hogy jó nehéz, és nagy, egész testét fedő subában. Báránybőr kucsmáját a szemébe húzva, madzaggal felkötött kenderkóc szakállal. Milyen a gyerek? Látja is meg nem is, hogy az álca rokont rejt, de annyira akarja, hogy a Mikulás legyen, a valódi, hogy inkább nem látja.

Játék ez, amiben mindenki cinkos. A beavatott felnőttek adják a körítést a játékhoz. „Jó volt ez a gyerek?” – kérdi a Mikulás dörmögő hangon. „Jó, jó, nagyon is” – mondja egyik. „Azért nem fogadott szót mindig” – kontráz a másik, hogy nagyobb legyen az izgalom, mert ez a Mikulás még valódi fűzfavessző virgácsot is csomagolt a zsákba. Egyik kezében a virgács, másikban az édességeket, mogyorót, diót rejtő csomag. Izgalom. Most, hogy leírtam, újra át is éltem. Nekem örökre bevésődtek ezek a Mikulások.

Vajon mire fognak emlékezni a mai gyerekek, akikhez minden évben legalább fél tucatszor érkezik a Télapó? Kezdődik a Mikulás-járás az oviban vagy az iskolában. Aztán apa vagy anya munkahelyén. Később befut a nagyiék, a keresztszülők, nagybácsik, nagynénik Télapója is. Ha járnak különböző közösségekbe, akkor jó eséllyel ott is jár majd a piros ruhás jótét lélek. Mígnem eljön a nagy nap, és otthon pucoljuk a cipőket, kiscsizmákat a gyerekekkel, hogy éjjel beléjük kerülhessenek a nagy meglepetések. Hatodszor.

Talán eltúlozzuk már. Ezt is. Talán a sok már túl sok is. Talán így már nem akkora az élmény. A többször megérkező Télapóé. A várakozásé, a megérkezésé, a köré szőtt játékos varázslaté. És az ajándékoké, a rengeteg édességé, amelyek hónapokra elegendők, mert megcsömörlenek a gyerekek a hirtelen rájuk zúduló mennyiségtől. A túl soktól eltűnhet a varázslat.

Persze, ahogy növünk, rájövünk, hogy a nagyok játszottak nekünk, velünk. De mégis, együtt játszottunk, együtt a család, és valahol ez a lényege az ünnepnek. Minden ünnepnek. Együtt lenni a szeretteinkkel, és játszani. Gyerekek és szülők. Szűkebb és tágabb családi körben.

Kell ennél több? Jó a varázslat, amíg működik, jó az ajándékozás, talán átadjuk a csokin kívül a gesztust is, hogy adni, megosztani a javainkat, és együtt játszani jó. Hogy még a tinédzsernek sem ciki „hinni a Mikulásban”, eljátszani, hogy készülődünk, hogy kitesszük a cipőt, hogy várakozunk. Mert együtt tesszük. A család. És ha így tesszük, nem lesz attól kevesebb a varázslat, hogy tudják már, a Mikulás, az adventi angyalka, a kis Jézus, az leginkább anya és apa. Mert együtt eljátszani jó.

(Címlapkép: arstechnica.com)