Ugrás a tartalomra

Péter, a veterán képíró

Szántó István
Utoljára módosítva
2021. február 20. szombat 13:57

Édesapám hátradőlve, maga mögött markolja az avasi református temető korhadt fakorlátját. Engem néz. Figyeli, jól állítottam-e be a disznóbőrtokos Pajtás gépem blendéjét. A masina nézőkéjén a háttérben jól látszik az álmosan vibráló vasárnap délelőtti Miskolc. Apám erőltetett mosollyal réved a kamerába. Egyikőnk se sejti, vagy gondolná, ez lesz élete utolsó fotográfiája. Számomra felbecsülhetetlen kincs. Alig tizenévesen többször kinagyíttatom ezt a hatszor hatos kockát, amelynek bal felső sarkában egy különös fénykupac terpeszkedik. Majd bekeretezem, s az ágyam felé akasztom. Megesik, időnként csak leesik a falról. Kifáradhat a tartószög. Mára megtanultam, ez soha nem jelent jót.

Fehér Péter veterán miskolci fotográfus is idejekorán kap kedvet a képíráshoz. Az iskolai szünetben postai táviratokat kézbesít, s első keresetéből pontosan egy szovjet gyártmányú Zenit Hélioszra futja. Míg számomra a fotózás csak egy kattintást jelent, Péter beleássa magát a fényírás teljes spektrumába. Még a kedvenc játékát, a Pikó villanyvasútját is beáldozza egy hordozható táskás nagyítóért. Szinte autodidaktaként sajátítja el az előhívást és a teljes laborálást a képek leszárításáig. Göröngyös ez az út, megfizeti a tanulópénzt, megesik, hogy fixír híján nem kontrasztosodnak a sötétben ázó értékes felvételek. Péter mérnöknek készül, egyetemre jár, őt a fotózás technológiai részletei is érdeklik. A számára nem éppen érdekfeszítő előadások után, felüdülésként csatlakozik az egyetemvárosi fotóklubhoz. Műszaki emberként pragmatikusan szemléli a világot a sötétkamrában is. A laborok kesernyés, fixírsavas gőzében dönti el, hogy felhagy a mérnökséggel, de mégse éppen a fotóművészkedés irányába tart. Fontosabb számára a fényírás technikájában rejlő üzlet.

A kohászatban kezdi a munkát, drága masinával járja a vasgyár minden zegét-zugát, egyre másra készíti az üzemben és a halnán a mosolygós elvtársakkal teli protokollfotókat. Az olyan szalagátvágósakat. S ha igénylik, riportképeket is szállít az újságoknak. Jó szemű, precíz mester, csábítanánk is a szerkesztőségbe, de többre tartja az önállóságot.

Próbálkozik családi gyerekfotózással is. Ez bizony házalással, vigéckedéssel jár, aminek akkor se örül, ha jól megfizetik. Menne a bolt, hiszen a háztartások zöméből még az egyszerűbb masinák is hiányoznak. Ezek az itt a repül a kismadár kezdetű, beállított, vakus képek nem sok kreativitásra adnak lehetőséget. Mint ahogy az iskolai tabló vagy igazolványképes fotózás se jelenti a szakma csúcsát.
Péter műtermi fényképészként specializálódik a házasságkötésekre, kiemelt ünnepi eseményekre. Eldönti – a párjával családilag –, hogy a lakásukhoz közeli Petőfi utcai házasságkötő teremben zajló holtomiglan-holtodiglanokat is megörökíti. Elsők között váltanak fekete-fehérről színesre. Igaz, kezdetben a colortekercseket Pestre postázzák, s nem egyszer szűnni nem akaró gyomorgörcsöléssel izgulják végig, hogy a szállítás útvesztőiben el ne tűnjenek a pótolhatatlan felvételek.

A nyolcvanas években alkalmanként keresztezzük egymás útját. Péterék minden hétvégén végigfotózzák az összes esküvőt, míg mellettük, a városban elsőként, videokamerával, mozgóképpel, hanggal örökítem meg a párok egymásnak szóló esküjét. A kilencvenes évek elején elsők között hajtják végre a szakmai fejlődés egyik legnagyobb áttörését. Megjelennek a Kodak Expresszel, azzal a céggel, amelyet idáig a csak az amerikai filmekből ismerünk. A gépek olyanok, mint a kolbásztöltők: elől bemegy, a tekercs, majd a masina másik végén peregnek ki a színes nagyítások. A szemünk láttára. Kedvemre megkérdezem, voltak-e az előhívásra beadottak között pajzán felvételek. Péter szerint igen, de számukra mindig is fontos volt a diszkréció, s ezeket külön tárolták, mint az intim családi képeket. Míg a hatóságok nem érdeklődtek irántunk, magánügyekként kezelték.

Fehér Péter, a képírás veteránja szerencsésnek mondhatja magát. A szakma fénykorából a legjobbat mazsolázza ki. Ma már nem irigyli az iparos társait. Hiszen mostanában a leggagyibb mobillal is tökéletesebb, színes, trükkös felvételeket készíthetünk, mint a hajdani legdrágább masinákkal. Ma már mindannyian mindenre ráfókuszálunk, habzsoljuk a pillanatokat. Ennek a szenvedélynek csak az elektronikus adatrögzítők teljesítménye szabhat gátat. Szenvedélyesen hisszük, hogy az örökkévalóságnak dolgozunk. Péter már nem ennyire optimista, az élete során felhalmozott celluloidszalagokat nem őrizgeti. Kinek? Minek? Vajon értéket jelent-e majd az utánunk következőknek?

Édesapám sárguló képe megrovóan néz le rám a falról. A múlt héten kétszer is leesett a huzatban, de szerencsére a bekeretezett üvege nem tört el. Ez már csak jót jelenthet…

 

További hírek

Olvasnivaló