Cirka három nap mindig jut a felkészülésre, a szervezésre, ki kivel és ki mit hoz. Kaját vagy piát, plusz egy üveg pezsgőt. Rám hárul a legnehezebb feladat, vinnem kell, ha tetszik, ha nem a kétemberes, harminc kilós szovjet magnómat a magam sovány 65 kilójával, s az összes tekerccsel. Az agyonmásolt Beatles számokkal. Így megy ez évekig. Talán egyetlen biztos pont, hogy buli után mindannyian a villanyrendőrnél gyülekezünk. Itt kezdjük az újévet. Megöleljük egymást, boldog boldogtalannal bujékolunk. Petárdázunk és trombitálunk.
Éjfél előtt már eltűnnek a vásározók sátrai a placcról. Előtte viszont egy zöld hasú bankóért is megkapjuk a lila parókát, a fűrészporos, málló similabdát és a kaján ördög álarcát. Hosszú az éjszaka a fagyos kereszteződésben, csoportokba verődve gyülekezünk. A snapsz és a pezsgő vagy a gyöngyöző bor csodákra képes. Nem érezzük a hideget, s még a szitáló szürke köd is szivárványszínekben pompázik. Úgy hajnali fél kettőre már megtelik a kereszteződés.  Semmi rendbontás, csupán általános jókedv szerteszét. Olyan majálisszerű traccsparti bármerre is nézek. Egyikőnk se akar még hazamenni. Úgy tervezzük, virradatig együtt maradunk. Akinek meg kedve van még csókolózni, megtalálja a helyét a sarki telefonfülkék valamelyikében.
Közben indulna a keresztirányú forgalom, de nem hagyjuk. A tömeg nem mozdul, sőt mintha gyarapodnánk is. A közeg meseautóját elengedjük, a taxisokat is. Persze mindannyiuknak méltóságteljes lassúsággal kegyelmezünk meg. A kocsiban ülő rendőrök kényszeredetten visszaintegetnek, más választásuk nincs is. Lehet, hogy kiszállnának, de a csukaszürkés kék PVC, műbőr kabátjuk páncélként fagyna rájuk.
A többi a tömeg láttán visszafordul, érzékelik itt bizony nem lesz biztonságos az áthaladás. Az átsettenkedők kaszniját merő barátságból megveregetik. A bennülők rémülten veszik az újévi jókívánságokat. Néhányan a villamosvezetőt marasztalják, ne tovább s, ha már nem akar inni pezsgős palackot, vágnak a kocsi oldalához. Közben ketten is megmásszák a villanyrendőr traverzét, a kabinjába kívánkoznak. Egyikőjük hangolna, de hiába, mindenáron a székely himnuszt énekelné kórusban.
Minket már a kíváncsiság is marasztal. Vajon mi lesz ebből a felfordulásból. A spontán csoportosulás szigorúan tilos. A keleti tömb legvidámabb barakkjában, a gulyáskommunizmusban lehet felvonulni, parádézni, s még tüntetni is – ha a jelszó nem más, mint el a kezekkel Vietnámtól, Kongótól vagy Kubától és Lumumbát kell éltetni. Ez viszont más. Teljesen más, csak úgy egymást éltetjük. Búcsúztatjuk az ó-t és köszöntjük az újévet.
Majd hirtelen kiderül, valaki félreértette a helyzetet. Szinte osonva gurul az út közepére egy ponyvás csapatszállító autó, a forradalmi rendőri ezred tagjaival. Se szó, se beszéd álmosan ugrálnak le a platóról. Kezdődne a rendteremtő oszlatás.  Ám az egyik tömzsi egyenruhás elvéti az ugrást, a lába beakad az autó felhajtódeszkájába. A szerencsétlen közeg feje félelmetesen nagyot koppan az aszfalton. Akár derülhetnénk is, komikus a jelenet.
Mégse tesszük. Mindenki segíteni akar a fejjel lefelé logó emberen. Kioldják a surranóját és rögtön akad egy orvos is, aki szemügyre veszi.  Gyorsan megérkezik a mentő is, aki kórházba viszi. A villogó, piros zászlós fehér Nysának széles utat nyit a tömeg.
Az egyenruhások szomorúak, s tanácstalanok: a tömegből pezsgővel kínálják őket.  Hiába.  Viszont ha már ott vannak, nem rontják el az újév kezdetét. Rövid idő múlva belátják, nincs sok keresnivalójuk, s visszamásznak a teherautóra. Óvatosan, s még integetnek is. Mi meg megtapsoljuk őket.
Aznap kora délután ismét arra járunk.  A villanyrendőr előtt pár méterre még mindig virít a vérfolt. A homok még nem fedi el teljesen.  Még nem jártuk le, mint a magunk mögött hagyott óévet…