Ugrás a tartalomra

Akár meg is halhatunk…

Szántó István
Utoljára módosítva
2022. december 23. péntek 08:28
Szántó István jegyzete.

Idejekorán birtokba vehettem az olajzöld katonakönyvemet. Kiérdemelten, megérdemeltem, mert nagyon áhítottam egy jogosítványra, és ezt a leggyorsabban, legolcsóbban a Magyar Honvédelmi Sportszövetsége kínálta. Ez volt a Magyar Néphadsereg előszobája.

Egyébként a fene se gondolta komolyan, hogy az akkori trend szerint két évig egy tizenhat személyes szobában, emeletes vaságyon aludjak, s versenyt horkoljak a bajtársaimmal. Így aztán mielőtt angyalbőrbe bújtattak volna, alaposan végig gondoltam, miként úszhatom meg a bevonulást. Már az alma materben mérlegeltük, a kréta okozta hőemelkedés vagy egy masszív bokasüllyedés, esetleg egy mellre ragasztott ezüst csokipapírral bújjunk ki a hazafias kötelességünk alól. Ezt az utóbbit véltük a legtökéletesebbnek, noha egy tüdőszűrés során felfedezett pötty következményeként kemény és kellemetlen kivizsgáláson kellett átesnünk.

Elárulom, amikor 1973 májusában Egerben, az ottani kiegészítő parancsnokságon megkérdezték, van-e kedvem a vietnámi fegyverszüneti bizottságban részt venni, igazából úrrá lett rajtam a kalandvágy. Eszembe se jutott, hogy ott még javában bombáznak, lőnek, gyilkolnak, s akár a fogamat is ott hagyhatom. Talán most, nagyapaként tudom megérteni drága édesanyámat, aki a puszta hír hallatán is sírásra fakadt. Meg sem próbált lebeszélni, ismerte a fafejűségemet, konok akaratosságomat. Genetikai örökségemet. Végül mamám a vietnámiakkal együtt örült az őszre kitört tűzszünetnek.

Félévszázados emlékeim nem véletlenül jönnek elő. Olvasom, Oroszországban egyre több sorköteles önmaga megcsonkításával próbálja kikerülni a katonáskodást. Kezüket, lábukat törik, mit sem törődve a következményekkel. Nem akarnak beszállni a teljesen értelmetlen ukrán-orosz konfliktus kegyetlen húsdarálójába. Az ukrán fiatalok sem annyira lelkesek, mint ahogyan próbálják ezt elhitetni a világgal. Az oroszokkal együtt kémlelik, melyek azok a még átjárható határok, amelyeken át fájó szívvel, de búcsút mondhatnak a hazájuknak. S nem azért, mert híján lennének a hazaszeretetnek, nem azért mert a rezsim ellenségei lennének. Egyszerűen élni akarnak, családot alapítani, békességben, nyugalomban élni. Megélni a mindannyiunknak csak egyszer megadatott lehetőséget, a földi életet.

Legyen bármilyen különleges célú hadművelet vagy fegyveres határkorrekció, becézzük bárminek, szomszédságunkban háború zajlik. Aminek következtében már több mint tíz millióan váltak hazátlanná, és összességében legalább félmillió ember, katonák, civilek vesztették életüket.

Ukrajna infrastruktúrája zömében megsemmisült, rosszabb helyzetben vannak, mint a nagy honvédő háború után voltak. Akadozik az áramellátás, ha még van is valahol, nincs víz és a lakótelepi házak távfűtése már régen megszűnt. A következő években bármi is történne, Ukrajna Európa szegényháza, eltartottja lesz. S ez nem is annyira pesszimista perspektíva, mint ami bekövetkezhet.

Könnyű dolga volt Nostradamusnak. Megsejtette, mi emberek sosem tanulunk saját hibáinkból. Elértük azt a civilizációs szintet, amelynek révén képesek vagyunk az önmegsemmisítésre. Bevallom, nekem már a tűzoltókocsik szirénája is fültépő. A szilveszteri petárdázás, az oktalan tűzijátékok tömeges orgiája sincs már kedvemre.

Mindez képes vizuálisan felidézni, határainktól nem messze éjszakánként a légvédelmi szirénák zajára rohannak a pincébe az óvóhelyre, a metróállomásokra. Mindenki zsebében ott lapul a vizes palack, mert sosem tudni, hogy csorog-e még majd a csap. Elemlámpa nélkül még a lakásban sem közlekednek, de zsebeikben ott lapul a gyertya és a gyufa.

Most, amikor körbeüljük a karácsonyi terített asztalt, jusson eszünkbe szomszédjaink tragédiája. A mostani hírek szerint nem sikerült megegyezni az ideiglenes, ünnepi tűzszünetben.  Remény sincs már erre. A fanatikus elszántság, az elvakultság bárhonnan is nézzük, nem sok jót ígér. A világnak.

Máig is őrzöm a katonakönyvemet, nem is tudom minek. Akár már elhajíthatnám.

Úgysem leszek már többé harcos, őrszem, felderítő, aki dögcédula nélkül nem indul a csatába. A vénség és a bölcsesség nem jár jegyben. Vagy mégis, hiszen örökre megjegyeztem, a háborúban akár meg is halhatunk.

További hírek

Programok

Jelenleg nincsenek programok!