Miután nekem is ismerősnek tetszett, hamar rájöttem, valamikor Miskolcon városszerte ezzel burkolták a jobb utcákat. A Szinva patakparti Urak utcája, ma Petőfi, a Visinszkij és a Vörösmarty is ezzel a kirívóan sárgás kővel volt kirakva. Miközben a Gordonban még hiányoztak a szennyvízcsatornák, az ottani főutca elegánsan sárgállott.

Skovrankó Ernő útépítő mérnök szakmája történelmi fejlődését egyetlen tételben, dióhéjban foglalta össze. A múlt század elején egyhavi átlagfizetésből hat négyzetméter bitumenes aszfaltra telt, mostanában viszont már akár hatvanat is megengedhetünk magunknak. Ám a mennyiségi és a minőségi haladás nincsen teljesen szinkronban.

Azt is elmondta, hogy ez a bizonyos sárga keramit útburkoló tégla magyar szabadalom, pontosan 1904 januárjának végén jegyezték be. Tulajdonképpen egy speciális agyagból készült, és formákban égették ki. A kőbányai téglagyárban fejlesztették ki, és ebben nagy szerepe volt Görgey Artúrnak is. A húsz centiméter hosszú, hét centi magas és széles tégla alul-felül enyhén lekerekített sarkú. Ez a pirogránitsárgás keramit rendkívül tartós, ám nedvesen azonnal csúszóssá válik. Bármennyire is szép, tetszetős, kopásálló, a mai közlekedési viszonyok között balesetveszélyes. Magam is megtapasztaltam: első motorommal egy ilyen kövön pereceltem először.

Nekem most egyetlen egy ilyen sárga kövem lett, nosztalgiából meg is őrzöm. Ernő emlékezete szerint, ha ezeket idejében felszedtük volna, kincset érnének. Hiszen kisebb forgalmú utcákban ennél figyelemfelkeltőbb zebrákat nem is lehetne másból kirakni. Ráadásul ezt már nem kellene félévente újrafesteni. Sajnos Miskolcon sehol nem bíbelődtek a felszedésükkel, egyszerűen mindenütt lebitumenezték.

Akárcsak a bazalt- és macskaköveket. Az idősebbek nem felejtették el, hogy az ötvenes években még a városba bevezető főútvonalak is ilyen kockákkal voltak kirakva. Domborúan, hogy lefolyjon róluk a víz, és megkeserítsék a még egyszerű diagonál abroncsokkal autózok életét.

Benedek Miklós, volt kollégám, mesterem írta meg a Miskolci macskakő című történeti visszaemlékezését. Mivel jó ideig ez volt városunk utcáinak legjellegzetesebb burkolóanyaga, találóbb címet nem is adhatott volna művének. Ám mitől macska az apró bazaltkocka, arra már többféle magyarázatot is kaptam. Ernő szerint a németek keresztelték el, mivel ezeknek a felső része szélesebb, olyan, mint a cicák feje, míg alul keskenyebbek, mint a doromboló négylábúak ajka. Szakmai körökben a nagyobbakat pedig az alakjuk miatt püspöksüvegesnek nevezték.

A volánforgatók a megmondhatói, hogy ezek a kisebb és nagyobb bazaltkockák is jégpályaként csúsznak az esős időben. Ám nemcsak emiatt váltottunk érdes aszfaltra. A köveket általában rabokkal bányásztatták és faragtatták, keserves és fárasztó munka volt az előállításuk. A precíz lerakásuk sem gépesíthető, igazi szakértelmet igényel. Így aztán a sárga keramit és bazaltkockás kis utcák még az óvárosi negyedekben is eltűnőben vannak.

Jól is van ez így, hiszen a Járom az utam, a macskaköves utam örökzöld, andalító sláger rettenetesen fals lenne bitumenes változatban.