Kisbotosék nagyon szegényesen laktak a Búza tér sarkán, a korcsma melletti udvarban. Mire megmenekültek a munkaszolgálatból és a koncentrációs táborból, már túl voltak életük delén, aligha gondolhattak családalapításra. Az ötvenes évek végén csak mamámnak suttogták, mostanra mindenből elegük van, kivándorolnak. Izraelbe mennek. Itt olyan háború lesz majd, hogy maguknak idejük sem marad leszaladni a pincébe- Kisbotos néni jóslata mélyen az agyamba rögzült. Életre szólóan.

Ötvenhat októberében esténként harmincan szorongtunk a házmesteri szuterénban. Mint egy csapatépítő tréningre csoportosan, dunnástól-párnástól battyogtunk le Béla bácsiék pincelakásába. Bár így is hallottuk a házunk előtti dörrenéseket, a légnyomástól megrepedt ablaküvegek csörömpölését, de az ötvenes végére már mindezt elfelejtettük. Kisbotosék viszont aligha. Nekik a háború összes szörnyűsége a zsigereikben rögzült.

A hatvanas évek derekán, nem sokkal a kubai rakétaválság után Miskolcon is kiállították a hirosimai atombomba mását. Egy minden részletre kiterjedő, polgári védelmi bemutató keretében fejtágítóval spékelt filmet is vetítettek az érdeklődőknek. Ebből megtudhattam, ha Miskolcot találat érné, olyan harminc kilométeres átmérőjű körben minden elpusztulna. Megismertették, milyen védelmi eszközök állnak a rendelkezésünkre egy nukleáris katasztrófát követően. A film egy részletében a szovjet pártfőtitkár nyugtatgatta a varsói szerződés csapatati, akkor is megvédik a békét, ha kő kövön nem marad. Eszembe se jutott ebben kételkedni.

Pontosan emlékszem, 1972 tavaszán, kora pirkadatkor édesanyám riadtan ébresztgetett. A Vászonfehérítő utcai panelház harmadik emeleti ablakából magam is láthattam, nyugati irányból egy hosszan elterülő tűzgolyó teríti be a horizontot. Szép volt, de félálomban szörnyűnek tetszett. Azért is, mert éjfélig tanulmányoztam a polgári védelem tudnivalóit, és előző nap olvastam egy lengyel biztonságpolitikai szakértő bestsellerét, a Hogyan tör majd ki a harmadik világháború címmel. Aznap reggel a szokásosnál jobban örültem a kisszobámba lassan beszüremlő nap békés sugarainak. Majd egy időre sutba dobtam az összes ezzel a témával foglalkozó irodalmat. Drága édesapám légoltalmi, légós igazolványát máig a könyv lapjai között őrzöm.

A Bajcsy-Zsilinszky úti lakásunk minden ízében magán viselte az újabb háborúra készülődés nyomait. Nem sokat jártam le a pincébe, de elsőre kitapasztaltam, a vastag, szigetelt ajtójú labirintus szabványos óvóhelyrendszer. Olyan pórias. Semmire sem jó. Ide, ha szükség esetén lemész, nem lesz gondod, hogyan gyere fel.

Később volt szerencsém meglesni az igaziakat, azokat, amelyeket vezetési pontként jelöltek ki a politikai elitnek. Tapolcán és a Bükkben. Elsőként a városháza alagsorában nézhettem meg, milyen is egy ilyen objektum. Ahol félhangosan suttog a Kossuth rádió, amelyen bármikor bejelenthetik, rejtjelesen, hogy egy légitámadás várható. Mielőtt az épületet felújították, egy teljesen akadálymentes lépcső vezetett ide, és ott láthattam az ötvenes évek retrohangulatára jellemző berendezések között azt a kapcsolót, amelynek a megnyomásával bármikor városszerte megindíthatták volna a légvédelmi szirénákat.

Csibi Károly polgári védelmi ezredes mindig nyitott volt az ilyen irányú érdeklődésemre, így amikor elsőként kapták meg a Másnap című amerikai filmet, levetíthettük a szerkesztőségben. Tökéletes szemléletességgel megnézhettük, milyen is lehet egy nukleáris katasztrófa utáni ébredés. Bár a produkció politikamentes volt, mégis zártkörben hangolódtunk rá az elképzelhetetlen borzalmakra.

Három nappal később egy délutáni szundikálásból visító hangú szirénázásra riadtam. Mint megtudtam, a szomszédos Gyöngyvirág utcai berendezés lett zárlatos. A háborús filmekből jól ismert morgással kezdett, majd egyre élesebben kelepelt. Ugyanazt a hangot produkálta, amit ma naponta hallunk az ukrán háborús tudósításokban. Emlékszem, a riadtság és a tehetetlenség perceire. Üvölt a sziréna, s gondolkodom, próba-e vagy ez már a valóság. S ha az utóbbi, akkor mi a teendő, hová merre és minek.

Sosem hittem volna, hogy ezen egyszer még mi is komolyan töprenghetünk.