Ugrás a tartalomra

A szív hangja

Maros Éva
Utoljára módosítva
2022. december 21. szerda 11:47
Maros Éva ünnepi jegyzete. 
Fotó: Internet (illusztráció)

Ma is emlékszem arra a februári munkadélutánra, amikor az angolok bemutatkozó meetinget tartottak. A telefonom kijelzőjén a fiam jelent meg: anya szülünk, indulunk, gyere. A laptopomat összecsapva valami rémült arcot vághattam, mert kicsit megállt a levegő a tárgyalóban, amikor közöltem: most mennem kell, jön az unokám. 

Milliónyi érzés kavargott bennem. Az öröm, a félelem, az együttérzés, a szorongás. Vajon jó nagymama leszek?
Azóta lassan hét év telt el. Gyakorlott lettem a szülőszobai várakozásban. Váltottam az anyjukat a GYEK-ben, amikor be kellett feküdniük. Fogtam a kezüket az orvosnál. Rohantam a gyógyszertárba, aggódom minden megfázásnál, vadászom a fehér zoknikat, mert a legnagyobb csak azt hajlandó felvenni. Képben vagyok az összes mesehőssel, legókkal, Sajt32-vel, Ariellel, Sellővel, Dinóval, ruhaméretekkel. Cipelem őket utálatos cipőboltokba - a legidősebb allergiás a cipőpróbákra. A két nagyobbat én kezdtem el megismertetni az óvodával. Ma is emlékszem Zsombor tekintetére, amikor a sorban kihúzta magát: bizony ő már nagy és óvodás. Itt van bennem Fanni ölelése, amikor ráfonódik a nyakamra, amikor, ha szidja az anyja – jogosan persze – , menekül hozzám.

Megéltem, hogy a dadasparkból vadaspark lett, hogy a tisvonatból kisvonat. Az első félszeg pillanatokat a Mikulásnál, amiből igazi önbizalom vált mára, hiszen az idei Mikulás előtt már önfeledten és magabiztosan énekeltük a Hull a pelyhest. A kirándulásaink logisztikáját, hiszen jó előre meg kell szervezni mindent, hogy ne fulladjon káoszba a nap. Megélem, hogy mind a három unokával ugyanazon a folyamaton megyünk keresztül, de mind a három más és más. Zsombor, akit lenyűgöz a természettudomány, Fanni négyévesen is igazi nő, és ösztönösen ragaszkodik az angoltanuláshoz, Donát pedig most bontakozik ki előttünk az akaratával, megfigyelési képességével. És azzal, hogy bátran belerajzol a nagyobbak alkotásaiba.

És persze vannak hétköznapok. Amikor mérges vagyok, hogy nem fogadtak szót, nem akartak enni, mindenütt mi vagyunk a leghangosabbak. És igen, elfáradok, elfáradunk velük. És igen, mindig rájövünk: azért vagyunk nagyszülők és nem szülők ebben az életkorban, mert már fizikailag nem bírnánk. De akárhogy fáradunk, mindig vannak új és új célok, ötletek. Menjünk kisvonattal, menjünk múzeumba, menjünk lubickolni, vagy csak úgy játsszunk, bújócskázzunk, sétáljunk erdei utakon, nézzük meg a csillagokat, nézzük meg a Wikipediát. Mert minden fűszálnak van története, ha akarjuk.

És hogy jó nagymama lettem-e ? Ezt ma sem tudom megítélni. Csak azt érzem, hogy a szívem megtelik melegséggel, ha rájuk nézek. És hálás vagyok a szüleiknek, hogy mertek bátrak lenni, és szülővé válni. Még ebben a - lássuk be - bizonytalan világban is.

Karácsonykor megszületik a fény. A remény fénye a saját életünkben, hogy bennünket is vezet az a betlehemi csillag. Lehet, hogy most csak pislákol és picinyke, de ha hálával figyelünk erre, egyre nagyobb és nagyobb lesz. Megvilágítja azt, ami már most is a miénk. Az egészségünket, a szeretetet, a családunkat, a gyerekeinket, az unokáinkat, a kitartásunkat, a nehézségeken való átjutási képességünket. Mert bármilyen életet is él valaki, mindenkinek az életében ott a csoda. Csak figyelni kell, és meghallani a szíve hangját.

További hírek

Programok

Jelenleg nincsenek programok!