A kilencvenes évek elején egy Bécs melletti lakóparkban élő ismerősömet látogattam meg. Ott szembesültem először azokkal az előtte csak külföldi magazinokban látott viszonyokkal, amiknek itthon csak a kegyeltek voltak birtokában. Sok víz lefolyt azóta a Szinván, turistaként sok-sok zegét-zugát bejártam azóta Ausztriának, mégis az a kilencvenes évek eleji, esős vasárnap délután kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Az akkori magyarországi zaklatott élet teljes kontrasztja volt a Bécs környéki polgári jólétnek.
Ott azt a családot- a beházasodott feleséggel- a kiszámíthatóság, a nyugalom lengte körül, azzal a magabiztossággal, akik tudják és értik, hogy a szabadságuk alapja a saját felelősségvállalásukon alapul. Nem vitatkoztak azon, hogy csak a kijelölt parkolóhelyen állhatnak meg. Már akkor szelektíven gyűjtötték a szemetet, és a ház melletti járdát tisztán tartották. Eszükbe se jutott levelezni azért a helyhatósággal- nem ebbe fektették az energiájukat -, hogy ugyan küldjenek már ki valakit takarítani, ha éppen odafújt valamit a szél, hanem lehajoltak és felvették. Az adófizetésre a mindennapi élet természetes részeként tekintettek és a politikára is, ami egyet jelentett azzal: kontrollálják a hatalmat abban, hogy adójukat arra költsék, amire a társadalomnak szüksége van. Szolgáltatásokra, oktatásra, egészségügyre, a többség jólétére. Azóta is figyelem az osztrák politikát, bár sok szélsőséges párt megfordult náluk (is), mégis az első korrupciós gyanúra menesztették a kancellárjukat.
Ma, mikor Magyarországon szembejön a valóság, 12 év látszatvilága után azt gondolom, eljött az ideje annak, hogy mindenki magába nézzen: ő mit tett azért, hogy az ország idejutott? Ha a közösségi médiában való megnyilvánulásokat látom, azt mondanám: nagyon kevesen élnek közöttünk olyanok, akik valóságban és nem a lózungok szintjén szeretnének felelősséget vállalni a saját életükért. A 12 év "mindenki más hibás" kommunikációja még ott is megtette a hatását, ahol csírája volt az értelemnek. Most hibáztatják a kormányt ( joggal ), az ellenzéket, hogy ha már a kormány szerencsétlen, akkor végre ők oldják már meg a problémákat, lehetőleg azonnal; az Európai Uniót, hogy az pikkel ránk, az ukránokat, a migránsokat és bőven folytathatnánk a sort. Ahogy a kormány, ők is mindenki másra mutogatnak.
Sehol nem látok olyan kommenteket, hogy igen többet kellett volna azzal foglalkoznom, hogy a dolgok mögé nézzek. Alaposan meggondolni, ki mit ígér, azt be tudja-e tartani. Feltételekhez kellett volna kötni a bizalmam. Tudom, most sokan azt gondolják, ugyan, ez semmire sem lenne elég.
Pedig a felelősség és szabadság útjának ez az első lépése. Amikor nem legyintek arra, hogy lopnak, nem mentek fel senkit a lopás alól azért, mert mások még jobban loptak. Amikor nem hagyom szó nélkül, hogy az egész országot a nevükre írták. Amikor nem elégszem meg annyival, hogy kaptam tőlük valami kis baksist, de egyébként pont engem nem piszkálnak. Mert olyan nincs, hogy az ellenőrizetlen hatalom pont veled nem fog kiszúrni. Mindenki sorra kerül, mint látszik az elmúlt napok történéseiből. Most fizetjük meg az árát az elmúlt 12 év látszatvilágának. A látszatjólétnek, a látszatdemokráciának. Van, aki erején felül, van, aki nem is képes már ennek a számlának a kiegyenlítésére. A foteldemokrácia reality show-ja lejárt. Eljött a valóság kora.
