El voltam kényeztetve. Drága édesanyám korán járt dolgozni, így reggelente a teavajas sóskiflihez egy nagy bögre kakaót hagyott az asztalon. A kihűlt, csokis tej tetején olyan - nekem nem tetsző - zsíros hártya lebegett. Bosszúsan, kiskanállal operáltam le a pillét, nem is sejtve, hogy egyszer majd visszasírom. Igazából nem is tudhattam, micsoda különbség lehet Ilonka néni falusi házi teje és a kiscsemegében kannából kimert fehérséges ivólé között.

Mint szerkesztő először a Vörösmarty utcai kis tejüzemben jártam. Az ott lakók panaszkodtak, hogy már kora hajnaltól felveri őket a vasteheneknek becézett tartálykocsik zaja. Ott láttam először vastagnyakú, üveges tejet palackozó gépsort. Kuriózumszámba ment, az élelmiszerboltok zömében még csak a csatosfedelű kannákból mérték ki az életet, erőt, egészséget jelentő szimbólumot. Majd az egyik, ki tudja, hányadik ötéves terv keretében megépült a Miskolci Tejgyár a Kilián-lakótelep szívében, az Erdélyi utcában.

Osztálytársam, Molnár Pál barátom, frissen kinevezett művezető, büszkén kalauzolt el az első munkahelyén. Megmutatta a forradalmian új zacskós tejet kiszerelő gépsort. Majd próbált meggyőzni az előnyeiről, kétszer-háromszor dobta fel, hogy prezentálja a műanyagos kiszerelés tökéletességét. A kísérlet kudarccal végződött, úsztunk a tejben, de mi ezen csak jót derültünk.

Egyébként a nyolcvanas években a tejgyár a szocialista élelmiszer-feldolgozó ágazat kiemelkedő zászlóshajója volt. Emlékszem, az újságokba erről csak jót és szépet írhattunk. Folyamatosan elbüszkélkedtek, micsoda szinkronban dolgoznak a környékbeli gazdaságokkal.

Az igazgatók és a főmérnökök sosem tértek ki az aktuális interjúk elől. Kedvemre voltak ezek a látogatások, hiszen ismertem a fogadás rituáléját. Kávé helyett egy különleges erjesztésű, valamilyen speciális baktériummal beoltott, frissítő tejtermékkel kínáltak. Ennek az íze talán a kefir és az író közé sorolható, ritka kellemes ital volt. Állítólag a tartósítás hiánya, ismerete nélkül sohasem kerülhetett kereskedelmi forgalomba. Viszont a megyei párbizottságon már régóta védőitalként tartották számon.

A rendszerváltás utáni magánosítások majdnem sikertörténetekké váltak az üzem életében. Csak majdnem. A határok megnyitása, a globalizáció, a protekcionista védővámok eltűnése miatt az import tejtermékek padlóra küldték a miskolcit. Az élet már csak ilyen.

Az első nagyobb válság után mindenki menteni akarta a felszámolással, létszámleépítéssel küzdő üzemet. Még az is szóba került, hogy az önkormányzat megvásárolja. Végül egy jászsági befektetőé lett, a miskolciból Naszálytejjé vált üzem.

Időközben magam is megokosodtam, nemcsak korosodtam. Ittam már néhány pohárral a vidéki tejbegyűjtő állomásokon igazi tehénillatú, frissen fejt, meleg tejet. Olyat, amiből mamám pillés kakaót varázsolna. Mit nem adnék, ha még egyszer megtudhatnám, milyen is volt az a hártyás, zsíros föl, amit durcásan kipöcköltem a bögrémből…