Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy miskolci napilap. Nagy, piros ponttal a fejlécén, a Déli Hírlap, amelyet a rendszerváltásig csak másnapi kiszállítással vittek házhoz. Frissiben csak a rikkancsok terjesztették. Úgy délelőtt tíz óra tájban, lepörgettek 10-15 ezer példányt a Borsodi Nyomdában, majd a postai furgonok fél órán belül kihordták az újságos pavilonokba. Amelyek előtt már türelmesen vártak a törzsvásárlók. Minden időben Veres Mihály, Miska bácsi, a lapkiadó vállalat igazgatója volt az újság legeslegelső olvasója. Mire a nyomdagép felzúgott, ő már a szortírozó mellett állt. Övé volt az első Déli Hírlap. Mire felért az első emeleti igazgatói szobájába, már ki is olvasta.

A kilencvenes évek derekán eltűntek a gyárak, a Tiszai pályaudvar környéke is elnéptelenedett. Érzékeltük, vége a lap utcai árusításának, a fennmaradás egyetlen mentsvára a reggeli megjelenés és a postai kézbesítés megszervezése. Ekkor szembesültünk a korábban lebecsült marketing fontosságával. Rádöbbentünk, bármilyen jókat írunk, az igazi kihívás a lap eladása, az előfizetők toborzása. Hirtelen tele lett a padlásunk jó tanáccsal. Például ajánlották, csinos nők és aranyos kiskutyák fotóival mindent el lehet adni.

Nos, ebben a lenni vagy nem lenni időszakban csaknem egyszerre sikerült két trükköt bevetni. Az egyik az volt, hogy minden előfizetőnk kapott ajándékba egy kistévét, amely egyben rádió is volt. A meglepően olcsó készülékeket dömpingáron vettük egy grúz kereskedőtől a józsefvárosi bazárban. A magyarul alig beszélő tulajdonos nem értette, minek nekünk ez a sok kistévé, amellyel úgy teleraktuk a kocsinkat, hogy még a műszerfalra is jutott belőle egy sornyi. Hetente kétszer kellett szállítani, olyan sokan ácsingóztak erre. Volt olyan család, amely a különleges ajándékért három újságot is rendelt.

Hasonló sikere volt annak a háromszáz forintért kialkudott vékony, aranyozott nyakláncnak, amelyet a Könyvklub támogatásával szereztünk be.

Közben továbbkerestem azokat a szolgáltatásokat, előnyöket, amelyekkel megnyerhetjük az előfizetőink kegyeit. Így bukkantam egy különös hirdetésre. A fővárosban, a Westenddel szemközti kis utcában, az első emeleten megnézhettem a világ első fiatalító ágyát. Arra spekuláltam, hogy előfizetőink a mi ajándékunkként élvezhetik ezt a szolgáltatást. Horváth Laci barátommal, kollégámmal körbegusztáltuk a vastag csövekkel körbebástyázott speciális franciaágyat. Semmi különöst, kockázatosat nem tapasztaltunk. A feltaláló elmondta, eladó az ágy, de akár egy kúraszerű kezelésre is igénybe vehetjük. A működésének a lényegét eltitkolta. Biztos, ami biztos, Lacit kértem fel a tesztelésre, gondoltam úgyis nekem kell majd elfogulatlan, szubjektív döntést hoznom, mennyire is fiatalodik meg. Ha pólyában ébredek, erre aligha leszek alkalmas.

Talán egy óra is eltelt, mire visszaértem. Kollégám még mindig jóízűen hortyogott, alig volt szívem felkölteni. Muszáj voltam, nehogy túlfiatalodjon. Emlékszem, kifelé menet dicsérte az ágyat, mondta csuda kényelmes, de még nem igazán érzékeli a megújhodást. Így ott el is döntöttem, ezzel a szolgáltatással nem ajándékozzuk meg az olvasóinkat.

Rosszul tehettem, talán ma már ők lehetnének a jövő zálogai. Lám ki is öregedtek, mint magunk is…

(Címlapkép: Illusztráció; Fotó: Pixabay)