Cserére érett egy fogaskerék az autómból. Filléres alkatrész, de beszerezhetetlen. Egy barátom lemintázta a repedtet, és három nap múlva egy újjal lepett meg. A kamerám optikája és a teleobjektív közé kerestem egy adapter gyűrűt. A szaki előkapott egy olajos tolómércét, körbegusztálta és máris elővarázsolta. Emlékszem, a nyolcvanas évek elején a miskolci rendőrök egy mobil Kojak kéklámpára áhítottak. Végül egyetlen minta alapján a Vasgyárban jobbat, szebbet csináltak, mint amilyet a kormányőrök használtak.

A város kohászata és a gépgyár óriási szellemi-, szakmai potenciállal rendelkezett. Az itt dolgozók zöme generációkon át sajátította el a fémmegmunkálás technikáját, technológiáját. Egy űrhajót is összeraktak volna, ha leszólnak a titkárságról. Nem véletlenül álmodoztak a rendszerváltás küszöbén is egy miskolci autógyárról, legalább egy összeszerelő üzemről. Csak úgy, közvélemény-kutatás céljából sokáig gusztálhattunk is egy Zaporozsec mintájára készült tesztautót a gépgyár előtt.

Nos, a gyár titkárságáról végül egy Szputnyikot sem rendeltek. E helyett szinte évtizedeken át gyárttattak míves kést, tőrt, kardot vagy klopfolót. Gergely András, a valamikori kombinált acélmű egykori vezetője, a gyár történelmének élő lexikonja mesélte, fokost és sétapálcát is készítettek. 

Az ilyen ajándékba szánt tárgyakat az úgynevezett kertészalsó melletti tanműhelyben, hivatalosan, de úgynevezett fusiban csinálták. Boros Árpád, a kohászat gazdasági igazgatója természetesen tudott erről a tevékenységről, sőt kimutatást is vezettek, kinek, mikor, milyen speciális ajándékot adnak. A szúrószerszámok díszes tokjait a bőrüzemben gyártották, ott ahol a kohászat munkavédelmi eszközeit készítették. Még jól is jött, hogy az öntödében viselt nagy bőrkötények maradékát az utolsó négyzetcentiméterig hasznosíthatták. A maradékból csodálatos, selyembéléses díszdobozok, tőr- esetleg pisztolytokok lettek a mesterek keze munkájával.

Rákérdeztem, miként döntötték el, hogy a kohászat illusztris vendégei krómozott szalonnasütő nyársat vagy kardot kapnak. Nos, nem véletlenül készítettek csillivilli rántotthús-klopfolókat, elvégre a hölgyeknek csak nem adhattak szuvenírként vadásztőrt. Hozzátette, ez a konyhai szerszám annyira csicsás volt, hogy máig is kétli, hogy ezt valaki a konyhafiókba tette. A dobozán rajta volt az LKM és a gyár alapításának az évszáma. Így ezeket akár a kombinált szekrény vitrinjébe s kitehették.

Mivel szigorú számadás mellett zajlottak az ajándékozások, a levéltárban akár az is megnézhető, melyik miniszter, államtitkár vagy külföldi üzleti partner mikor, mit kapott. Aki ismeri a gazdasági igazgató habitusát, nem is lehet kétsége e felől. Egyébként a mindenkori vezérigazgató döntötte el, hogy kinek mit adjanak repiajándékként. Rangtól, beosztástól függően állami rendeletek szabályozták az ilyen meglepetések összeghatárát. Hiába fusiban készültek a szuvenírek, csak be kellett ezeket árazni.

Ma már az sem titok, hogy bizonyos szervek és hivatalok vezetői is innen rendeltek ilyen mestermunkának számító szuveníreket. Így aztán elmondható, a nyomtató lónak itt sem lehetett bekötni a száját, a fusiban dolgozók maguknak is csináltak késkészleteket, és a svájci bicskáknál jobb és ötletesebb vágószerszámokat. Megesett, hogy a főnökségnek is megtetszettek az alulról jövő kezdeményezések és újabb kreációk is felkerülhettek a repilistára.

Különben akik ismerték az ott szorgoskodó mestereket, mint jómagam, is elhiszik róluk, hogy akár egy tengeralattjárót is összeeszkábáltak volna. Díszdobozba, selyem párnára.
Kár, hogy nem rendeltek ilyet tőlük.