A Trianonban okozott sebekre nem hoztak gyógyírt a Horthy-korszak revíziós propagandaszólamai és sikertelen területgyarapítási kísérletei sem, de ugyanez mondható el a Rákosi- és Kádár-rendszerek elhallgatás-politikájáról és hamis internacionalizmusáról is. De a rendszerváltás, vagy az Európai Unióhoz való csatlakozás óta a Trianonban szétszedett „történelmi” vagy „Nagy” Magyarország emléke is sokakban inkább most is csak a nemzeti sérelmek emlegetését, rosszabb esetben a futballultrák által skandált szólamok szintjét alig meghaladó szlogeneket szokott kiváltani. Száz év alatt talán valamelyest túl tudtunk lépni a súlyos veszteségek okozta érzelmi sokkhatáson, a „régi dicsőségünket” és a csupán „mások” felelősségét felemlegető sérelempolitikán, a szomszédokkal szemben hangoztatott fölényünk vélelmezésén, a Nagy-Magyarország kultuszon – de talán nem eléggé. Száz év után is terjednek Trianon kapcsán az álhírek, legendák, összeesküvés-elméletek, miközben közvélemény-kutatások tanúsága szerint a történelmére büszke és sérelmeit gyakran hangoztató magyarságnak csak kisebb része tudja egyáltalán, hogy mi és hogy mikor történt. Márpedig aki magyarként nincs tisztában a Trianonnal kapcsolatos alapvető történelmi tényekkel, az valószínűleg ugyanígy viszonyul Szent Istvánhoz, Mátyás királyhoz, a mohácsi vészhez vagy a második világháborúhoz is. A más népeket megvető, terméketlen nacionalizmus pusztító hatását ugyanakkor könnyen észrevesszük – ha a szomszédban történik.
Hol is tartunk száz év után a trianoni trauma feldolgozásának folyamatában? 2010-ben történt erre kísérlet, amikor június 4-ét a „nemzeti összetartozás napjának” nyilvánították, ami – a magyar nemzet határokon átnyúló közösségének megfogalmazásával – valóban új kiindulópontot adhatott volna az öncélú Nagy-Magyarország-nosztalgia meghaladásához. De odáig azt hiszem, sokaknak máig nem sikerült eljutni, hogy a magyarsághoz tartozást ne a pártszimpátiák szemüvegén át nézzék és a nemzeti közösség gondolata a trianoni határokon belül is érvényes alapelvvé váljon.
József Attila a Kárpát-medence népeinek történelmét és annak tanulságait összefoglaló versében úgy fogalmazott, hogy „a múltat be kell vallani”, vagyis nemcsak arra utalt, hogy „a történelmet fel kell kutatni és meg kell írni”. Többről van szó, bevallásról, szembenézésről beszélt, és úgy folytatta, hogy rendezni kellene végre közös dolgainkat. Közös dolgok rendezését pedig nem lehet csak a „másiktól” várni, meg kell próbálni a határon inneni és túli magyarság ügyéért, a szomszéd népekkel való normális együttélésért felelősen, a nem feledhető sérelmek egyoldalú emlegetését meghaladva gondolkodni és cselekedni, a hamis történelmi mítoszokról pedig lemondani. A trianoni traumát talán akkor haladhatjuk meg, ha ebben a folyamatban nemcsak önmagunknak tudunk helyet adni, a megértés elvárásakor pedig tudunk megértőnek bizonyulni.
Ez a mi munkánk. Tényleg nem kevés.