Véletlenül futottunk össze a főutcán a híres karnaggyal, Regős Zsolttal, aki hatvankilenc évesen még mindig a Fráter kórus vezetője. Egész életét a zenének szentelte, de nem ez volt gyerekkori álma. – Mozdonyvezető szerettem volna lenni gőzmozdonyon, mert akkoriban az volt. Közel laktunk a Tiszaihoz, és én úgy csodáltam, bámultam ezeket a hatalmas monstrumokat. A szüleim azonban mást gondoltak ki nekem, így hamar elkezdtem zenét tanulni. Körülbelül tizennégy éves koromban már tudtam, hogy inkább ehhez lesz közöm felnőttként is majd, és nem bántam meg. De a vonatok szeretete megmaradt hobbi szintjén, így vasútmodelleket építek. Van otthon két terepasztalom, egy kisebb és egy nagyobb is – mondta a karnagy, aki a két terület közös pontjára is utalt, mikor a Locomotiv GT és Arthur Honegger Pacific 231 című művét említette kedvencei között.

Bánsági Noéminek nem volt kérdés, hogy a MÁV-ot válassza munkahelyéül. – Azt gondolom, nem szabad belefásulni egy-egy munkába, ötévente érdemes váltani. Negyvenhárom éves vagyok, és már több munkaköröm volt a cégnél: jelenleg kárügyintézőként segítek az embereknek, akikkel szívesen beszélgetek. Nálunk családi hagyomány, hogy mindenki vonatok közelében van: nagyapám mozdonyvezető volt, szüleim is itt dolgoztak, anyukám még hangosbemondó is volt. Ezt én is kipróbáltam, de nem váltam be, mert nagyon gyerekhangom van – mondta, majd hozzátette, nagyon örül annak, hogy álmai cége rugalmasan kezeli munkaváltásait.

Megállítva a hetvenéves Bárczi Bélát, közölte, ő nem akart mozdonyvezető lenni, mint a legtöbb gyerek. Szerinte az embernek vannak olyan tevékenységei, amiket szívesen végez, aztán megtalálja hozzá a megfelelő munkát. – Én például szeretek emberekkel foglalkozni és kertészkedni. Családunk biokertészetet tartott fenn, én agrármérnök lettem, de nagyon sokáig nem tudtam azzal foglalkozni, amivel szerettem volna. Engem a hagyományos mezőgazdaság nem érdekelt, így egészen későre jött össze álmaim hivatása. Csak kevéssel nyugdíj előtt kezdtem újra olyan terméseket enni, amiket magam neveltem. Ezeknek teljesen más az íze, mint a biogazdálkodáson kívülieknek – mondta a nyugdíjas, aki mintegy tíz éve oktat roma felzárkóztatási programban.

Tóth Jánosné Halász Mária nyolcvanegy éves nyugdíjas elsőre visszakérdezett: ki az, aki nem mást szeretett volna, mint ami végül lett belőle? Később azonban kiderült, neki teljesült az álma. – Apukám azt mondta, én kétszer álhattam sorba, mikor a beszédet osztották, mert nagyon szeretek kommunikálni az emberekkel. Mindig is eladó voltam, ami ezt az igényemet kielégítette. Eleinte, még 1955-ben a Széchenyi utca 61. szám alatti csemegeboltban dolgoztam tanulóként, főleg csomagoltunk, majd egy másik helyen kávét főztem. Negyven évet töltöttem el a munkakörömben, amitől jobbat nem is álmodhattam volna meg gyerekként sem magamnak. 1995-től már nyugdíjas vagyok – mondta.