Még ma is együtt lennénk a férjemmel, ha nem viselkedett volna olyan borzalmasan velem. Mesélte a szomszéd asztalnál ülő egyik barátnő a másiknak, aki szomorú arccal bólogatva hallgatta végig egy elrontott házasság keserű pillanatait. Bár igyekeztem kizárni magam a hallgatósági körből, de a hangos szó, az indulatos beszéd frekvenciái csak áthullámoztak hozzám, akár akartam, akár nem. A kávékavargatásom sem kapcsolta lejjebb a közvetítést, így hamarosan megtudtam azt is, micsoda szörnyű alak volt ez a bizonyos férj. A kimaradásaival, a kedvtelenségével, a lustaságával, a céltalanságával, a türelmetlenségével. És a legfőbb vád mégiscsak annak bizonyult: hány szép évet vett el az életéből az illetőnek, ami már bizony vissza nem hozható.

Azon mosolyogtam magamban - no persze illendően, nehogy az a vád érjen, hogy nem vagyok empatikus a nőtársaim iránt, hogy hányszor hallottam már ilyen történeteket nőktől ( férfiaktól ) ugyanezeket a hibákat felsorolva, csak más szereplőkkel, más helyen. Ugyanúgy kezdve, hogy ha nem tette volna azt a másik, máig is boldogan élnénk, amíg az ásó és kapa el nem választ. Pedig ha csak a bűnbakkeresésig jutsz el, az életed végéig ugyanazt a sztorit mesélheted majd el a barátnődnek, csak éppen nem Bélával, hanem Ádámmal, Jánossal vagy azzal, aki éppen az utadba akad.

A bűnbakkeresésben és megtalálásában a magyar társadalom kiválóan teljesít. Már lassan nemzeti sportként szedjük össze minden területen, párkapcsolatban, munkahelyen, társadalmi- gazdasági kérdésekben, ki a hibás ezért vagy azért, ki és mi az, ami miatt rosszul élünk vagy rosszul érezzük magunkat. Megértem én, hogy a feszültséget azonnal le lehet vezetni a bűnbakkeresésben, sőt még attól a nyomasztó tehertől is megszabadulunk vele, hogy az önreflexiónkat gyakoroljuk, hiszen önmagunk felmentése szintén enyhült pillanatokat okoz.

És lássuk be, igazán jól meglovagolja ezt a nemzeti sportunkat a kormányzati politika. A kommunikációs szakembereik kiváló pszichológusok, mert akárhová is nézek, bármilyen platformon is kutatok, azonnal szembejön velem egy jól bevált bűnbak, ami már nekem - szlengben mondva - a könyökömön jön ki, de pár millió embernek még mindig napi szellemi táplálék. Így az sem véletlen, hogy újra előkerült a bűnbakteremtés nagyágyúja, a nemzeti konzultáció.

Én azt vallom: a bűnbak minden esetben egy zsákutca. Hiszen nem járul hozzá a probléma azonosításához, a felelősségvállaláshoz, a változtatás igényéhez, a megoldások kereséséhez. Nem ad lehetőséget arra, hogy újat, jobbat, prosperálót hozzunk létre, csak arra alkalmas: a felelősséget ledobva magunkról, ugyanabban a posványban toporogjunk tovább, ugyanazt a pocsolyát hozzuk létre újra és újra az életünkben.

Vajon létezik-e szabadság felelősségvállalás nélkül? Ha beírjuk a Google keresőjébe a szabadság szobra kifejezést: látható, sok ezer művészt ihletett meg ez az eszme. A felelősség emlékművét azonban még senki sem alkotta meg. Bár persze sokan mosolyognak most, milyen fából vaskarika lehet a felelősség szobra, de nekem az a meggyőződésem: abban a világban, ahol ennyire nem fontos ez az emberi erény, ott továbbra is tobzódhat a manipuláció.