Miénk volt a város leglassúbb liftje a Bajcsy Zsilinszky utcai sajtóházban. Gondolkodó típus, méltóságteljesen közlekedett a sokablakos irodaház négy szintje között. Ráadásul rettentően szűk volt, négyen már csak oldalazva, szinte intim közelségben zsúfolódtunk a nyekeregve, nyüszögve emelkedő vagy süllyedő kabinba. Megesett nem egyszer, hogy megadta magát, és akár egy félórát is kellett várnunk a levegőtlen térben a kimentésünkre.

Nos, egy ilyen alkalommal az a megtiszteltetés ért, hogy egy jó ideig egyszerre négy, országos hírű művésszel osztozhattam a szűk térben. Mindannyian a Miskolci Nemzeti Színház társulatának a vezető színészei voltak. Későre járt azt idő, engem a közelgő lapzárta sürgetett volna szabadulásra, miközben a máig velem élő klausztrofóbiámmal is küzdenem kellett. Bezzeg a sztárok nem estek kétségbe. Igaz, nyomkodták a vészcsengőt, de késő este már kihalt volt az épület.

Hogy mit kerestek a művészek a sajtóház liftjének rabságában, hová mentek ilyen későn, arról akkor fogalmam sem volt. Négy évtized elteltével lepleződött le a rejtély, Kaló István, a Miskolci Rádió hangmestere, hangtechnikusa árulta el, hogy micsoda máig is nagy becsben tartott irodalmi felvételek zajlottak a negyedik emeleten.

Több évtizeden át ez a csupa ablakos, késő szocreál irodaház volt a második otthonom, de a negyedik szintre nem nagyon lifteztem. A rádió, a hangszigetelt stúdióival egy külön világ volt, elzártan. Oda csak becsengethettem, s ha éppen meghallották, beengedtek. Stratégiailag fontos, elkülönített része volt ez a sajtóháznak. Hiszen ha valaki arra az őrültségre vetemedik, hogy egy ízlésének megfelelő kiáltványt olvasna be az éterbe, könnyen megtehetné. Vigyáztak is ám itt erre a technikára.

Egyébként Paulovics Ágoston barátom igazgatósága idején is mindössze másfél órát kapott a régió a nagy rádió műsorából. Tehát a drága stúdió kapacitásának a kihasználtsága messze volt a csúcstól. Tehát jó ötlet volt, amikor a rádió vezetése boltot kötött a Miskolci Nemzeti Színházzal, hogy a nívós irodalmi műsorokat náluk rögzítsék. Kaló István meséli, hogy Dér Éva, Varsányi Anikó, Avenesian Alex rendezésével rengeteg olyan felvételt készítettek a helybéli művészek tolmácsolásával, amelyek manapság is adásba kerülnek.

A színészek általában a színházi előadások végeztével jöttek a rádiós éjszakai műszakba. Tehát akár Blaskó Péterrel, Somló Ferenccel, Csapó Gyulával, Újlaki Dénessel vagy éppen Timár Évával és Csiszár Imrével is raboskodhattam a felvonóban. Tulajdonképpen az akkori miskolci színház valamennyi neves művésze megfordult a negyedik emeleti kettes stúdióban. Ez volt a legnagyobb, itt több érzékeny mikrofonnal is lehetett tökéletes felvételt produkálni. Kaló Pista barátom úgy emlékszik, az esti mesék voltak rá a legnagyobb hatással. Ha ezeket mostanában hallja a rádióban, rögtön megismeri, nem álmosodik el, mert megvárja, míg bemondják a nevét, a hangmesterét. Büszke rá, hogy micsoda sztárokkal dolgozhatott együtt, akikkel a közös meló után még maradt energiájuk egy hangulatos sörözésre. Végül is így lett színházjáró, mert mindenkitől kapott meghívást az összes premier-előadásra.

Nem titok, hogy akkoriban ezeknek a szalagos felvételeknek a hangeffektusait végül csak a fővárosi stúdióban tudták rögzíteni. Ők tudták a távolodó vagy a közelgő lódobogást, a villamos csörömpölését vagy a mennydörgést felvinni a hanganyagra. Mégis tervezgették – Kobold Tamás egykori polgármester volt a kezdeményezője –, hogy itt helyben is legyen egy igazi szinkronstúdió. Sajnos ez a projekt végül valami miatt elsikkadt.

Kaló Pista négy évtizede nagy vadász, most kapta meg a védegylet Nimród-díját. Egy jól sikerült hajtás utáni vacsorán sok minden szóba kerül. Ám olyan nincs, hogy ezek az éjszakai felvételek legjobb, legemlékezetesebb pillanatai ne kerülnének terítékre. Sajnálja, saját hangtárából már a nem ritka bakik sem maradtak fenn. Pedig ezekre az értékes trófeákra is vadászott.