A rendszerváltás körül sokan vágytunk az ausztriai jólétre. Arra, hogy csak úgy önfeledten vásárolhassunk, ha bemegyünk egy élelmiszerüzletbe. Ne kelljen számolgatnunk a pénztár előtt, hogy mit rakjunk ki a kosarunkból, hogy jusson is és maradjon is még pénz a számlánkon. Ma, a rendszerváltás után harminc évvel ott tartunk, hogy a hús, a zöldség- gyümölcs lassan elérhetetlen kategória lesz sokak számára.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy a Miskolcon élők hogyan élik meg ezt a nehéz helyzetet, és milyen technikákkal próbálják túlélni a (rossz) gazdasági döntések okozta pénzromlást.
Hajnalka (35) kétgyerekes családanya: Már nem emlékszem, mikor lett rossz érzés vásárolni menni. Talán akkor, amikor a vaj ára, amit addig is drágállottam - mások számára talán észrevétlenül - de nekem, gyerekes anyukaként feltűnt, hogy hetente-kéthetente 20-30 Ft-tal drágább. Hogy a lélektani határ hogy alakult, arra sem emlékszem, arra igen, hogy egy-egy termék kikopott a kosaramból. És arra is, hogy fizetés után félrehúzódtam, és elkezdtem vizsgálni a blokkot.
Sokszor értetlenséggel vegyes dühöt érzek amiatt, hogy a jövedelmem húsz százalékát hagyom ott a szupermarket-hentes-zöldséges szentháromságban, és a hónapban ez volt az első bevásárlás, ráadásul a drogériában még nem is voltam. Azt gondolom, nem egészen normális, hogy a bevételeink mintegy negyven százaléka kajára megy el. Pedig engem beosztásra tanítottak a szüleim. Megtanultam, hogy a főtt ételt lehet két napig enni, hogy nincs minden nap hús, ha hétvégén pörkölt volt, akkor hétköznap lesz főzelék, és a maradék feltétnek megy. És süteményt is csak hétvégén készítünk. Szégyen, nem szégyen, újra böngészem az akciós újságokat. A rossz érzést aztán felváltotta valami zsigeri aggodalom. Lecsúszunk. Nem tudjuk tartani az életszínvonalunkat. Manapság még jobban tervezek, de nem tudok kijönni az üzletből a heti vásárlásból úgy, hogy ne hagyjak ott 25 000 forintot. És hogy joggal dühöngünk-e? Azt mondom igen. Főleg, ha a német, ausztriai árakat nézem, ahol az élelmiszer még mindig nem luxus, pláne a jövedelmük függvényében.
Gábor (43) egygyerekes családapa: Nálunk 2020 a nagy munkanélküliség és a pénztelenség éve volt. A feleségemmel mindketten a vendéglátóiparban dolgoztunk, és egyik napról a másikra maradtunk munka nélkül. Túléltük valahogy szülői támogatással, a tartalékaink felélésével. Jobb nem beszélni arról, hogy milyen nehezen jutottunk hozzá a megalázóan kevés munkanélküli-ellátáshoz, milyen késésekkel utalták el számunkra ezt a járandóságot. De nem adtuk fel, tavaly már mindketten dolgoztunk, bár nem a szakmánkban. A bevételünk jóval kevesebb, de legalább van. Mi is tervszerűen élünk, excel-táblát vezetek a kiadásainkról. Meg tudom mutatni, hogy 2021-ben a jövedelmünk 55 százalékát költöttük napi fenntartásra. És hiába volt béremelés ebben az évben, kaptunk vissza az adónkból, ez nem kompenzál semmit. Gyakran már felháborodni sem tudok, de olykor nagyon dühös vagyok, mert nem ezt érdemeljük.
Mariann (45) kétgyerekes családanya: Előrebocsátom, hogy mi egy középosztálybeli család vagyunk, a férjem vállalkozó, és nem keresünk rosszul. Nem élünk ugyan pazarló életmódot, eddig tudtunk félretenni, üdülni, tudjuk finanszírozni a gyerekek tanulását, de tavaly nyáron vettem észre először magamon - hosszú idő után -, hogy elkezdtem megnézni az árakat az élelmiszerboltban. Régebben, ha nem volt kedvem vacsorát főzni, nyúltam a telefonom után a rendeléshez, ma már nagyon visszafogott vagyok. És igen, értem én, hogy Covid-válság meg háború s 400 forint lett az euró, de azért valamit itthon nagyon nem jól csinálnak. Sokszor elgondolkozom azon, mit tud megvenni az, aki két tanári fizetésből nevel két gyereket. De leginkább azokat a nyugdíjasokat sajnálom, akiknek nincs támasza, akiknek csak a nyugdíjukból kell megélni. Bele sem merek gondolni, hogyan élnek, hogyan élik ezt túl.
A pénzromlás a szegények ellensége
Az inflációról mindenkinek van valamilyen személyes emléke. Bár sokan nem pénzromlást emlegetnek, hanem inkább úgy fogalmaznak: emlékszel, amikor még 1 forint volt egy gombóc fagyi, vagy 500 forintos zsebpénzből még meg tudtam tízóraizni, vagy amikor a lakótelepen a 100 forintos boltban valóban lehetett sok-sok dolgot kapni tényleg 100 forintért. A dolgok természete az, ahogy telik-múlik az idő, minden drágább lesz. Úgy kezdjük az új évet, hogy kódolva van belénk, mi fog többe kerülni. Persze mindig ott van bennünk, hogy majd többet keresünk, megoldjuk az életünket, bízunk magunkban. De van az az infláció, ami már több munkával, másodállással sem oldható meg. Amikor 44 százalékkal drágul az élelmiszer, akkor azt nem kompenzálja sem az átlaginflációs nyugdíj- és béremelés, sem a különféle címen osztogatott juttatások. Az infláció mindig a szegények, a bérből és fizetésből élők ellensége volt. A magas jövedelműek maximum csak kevesebbet tudnak félretenni, a vagyonosoknak kevesebbet ér majd a megtakarításuk. A bérből és nyugdíjból élőknek, akik hónapról hónapra élnek, az ilyen drágulás azt jelenti: lehet, hogy nem hó végén fogy el a pénzük, hanem már a hónap harmadik hetében.
