Ugrás a tartalomra

Az Írisz nyomda, Géza álma

minap.hu
Utoljára módosítva
2022. január 16. vasárnap 11:10

Géza barátom szinte a semmiből termett elő. Egyszerűen beállított, bemutatkozott úgy a kilencvenes évek derekán, hogy ezentúl ő lesz a Borsodi Nyomda igazgató-helyettese, ő lesz a Déli Hírlap szerkesztőségével a kapcsolattartó. Röpke egy óra egy alatt megtudtam, korábban egy németországi nyomdában dolgozott, és a rendszerváltás után döntötte el, hogy a kinti tapasztalatait itthon kamatoztatja. Elsőre felismertem, ő a magyar „meggymagos” ember, aki ébren is álmodozik, és céljai eléréséért akár az egész világgal is képes lesz hadba szállni. Igazából mi rokonlelkek gyorsan egymásra találtunk.

Akkoriban mi voltunk az utolsó magyar tulajdonú napilap az országban a médiában járatlan tulajdonosokkal, akiknek egyetlen elvárásuk volt, minél többet szerepeljenek az újságban. Hogy mi még éppen szovjet gyártmányú, zongorányi ólomszedő masinákkal öntöttük ki az oldalakat, senkit sem érdekelt. Mi még kéziratpapírokkal rohangáltunk három emeleten át le és fel, a versenytársak már második generációs komputerekkel tördelték az oldalakat, és elektronikusan lőtték át a debreceni színes nyomdába. Gézával szerencsénk volt, nála gyakorlottabb, tapasztaltabb embert aligha találhattunk volna az átállásra.

Mivel korábban magam is gyakran megfordultam az ólomszagú szedő- és tördelőteremben, tudtam, milyen a fémes betűtengert farigcsálni, a madzaggal átcsomózott oldalakba beilleszteni, sokáig álmélkodtam a megkésett újításon. S akkor úgy hittem, megpihenhettünk, ez a radikális reform lesz az utolsó a Déli életében.

Tévedtem, Géza barátom újabb ötlettel bombázott. Megkérdezte, volna-e kedvünk színes nyomtatásra. Hogy ezentúl ne csak a lap nevét övezze a piros. Rávágtam, miért is ne, merjünk nagyot álmodni. Mivel még saját fekete-fehér nyomdánk sincs, elképzelhetetlennek tartottam a váltást. A kiadó tulajdonosaira nem számíthattunk, így úgy éreztem, ha valami csoda folytán megvalósul a projekt, nem lesz ellenükre.

Géza az ajtóhoz ment, kitárta, ellenőrizte, nem hallgat-e minket valaki, majd közelebb ült le és elsuttogta: Berlinben talált egy elhagyott színes nyomdát, amelyen valamikor az ott állomásozó szovjet Vörös Hadsereg napilapját készítették. Elmondta, hamarosan megveszi és Miskolcon letelepíti. Jókedvemben rákérdeztem – s akkor cirill betűs lesz a Déli? Kiderült, átszellemültségében már elhagyta a humorérzéke.

Csaknem félévig konspiráltunk. Nem volt könnyű, hiszen a Borsodi Nyomda már kora ősszel sürgette a következő esztendei szerződést, amit addig halogattam, amíg csak tehettem. Közben Géza az embereivel már leszerelte a Berlinben rozsdálló gépsort, majd megkezdték az összeszerelést a Szentpéteri kapui köztemető mögötti üzemben.

Végül az álom valóra vált. Igaz, volt egy-két álmatlan éjszakánk, amikor egy alkatrész törése miatt három napig állt a gép, de az olvasók nem háborogtak. A tulajdonosok sem, hiszen azt a pár példányt, amit sikerült lepergetni, ami nekik járt, magam csempésztem be a postaládájukba.
Egyébként éppen most szembesültem, Géza halála után a valamikori katonai nyomdát szétszedték. Ócskavasként eladták.

A Déli Hírlap élt 33 esztendőt. A szerkesztőkollégák képeit a negatívokkal együtt a Hermann Ottó Múzeumnak adományoztam. Őrzöm a befűzött sima és a bőrkötéses példányokat. Jó, hasznos, mert ha Miskolc közelmúltjából bármit is pontosítanék, ennél praktikusabb forrásra nem lelnék. Vajon ki lesz, aki átveszi, s kultúrtörténeti emlékként megtartja magának? Az utánunk jövőknek.

Szántó István

További hírek

Olvasnivaló