Az olasz zeneszerző, zongoraművész és karmester Giuseppe Martucci (1856–1909) korának legjelentősebb olyan komponistája volt honfitársai között, aki nem írt operát. Életművének gerincét zenekari alkotásai – köztük két szimfóniával –, kamarazenéje és zongoradarabjai képezik, s mindezek fontos szerepet játszottak az olasz instrumentális muzsika történetében. Op. 70, No. 1 jelzésű, Gesz-dúr Notturnója maga a finom, átszellemült költőiség. Eredetileg zongoradarabként látott napvilágot (1891), zenekarra maga a komponista ültette át egy évtizeddel később.

Richard Strauss (1864–1949) Négy utolsó ének címmel közreadott zeneszerzői hattyúdala a 84 esztendős mester műhelyéből származik. Visszatekintés e dalfüzér, két német költő – a háború után Nobel-díjat kapott Hermann Hesse, valamint az érzékeny tollú, évszázaddal korábbi Joseph von Eichendorff – sorai által életre hívott, végső üzenet. Három versszöveg (Tavasz, Szeptember, Lefekvéskor) Hessétől, míg a negyedik (Alkonypírban) Eichendorfftól való. Valódi ciklusról így nem beszélhetünk, ám a szövegek képi világa s a kései, álomszerű Strauss-muzsika poézise mégis csodálatraméltó egységet alkot a sorozatban, melynek részeként az alkony, az álomba vonulás, az ősz, az elmúlás gondolatisága egymásba fonódva, s a halál mint az álom rokona jelenik meg. Az Alkonypírban a zeneszerző önidézetét is tartalmazza: saját ifjúkori szimfonikus költeményéből, a Halál és megdicsőülésből. „Különös, irracionális lebegés teszi szinte túlvilágivá ezeket a dalokat; feltűnő a nagyon magas hangfekvések gyakorisága, a félbemaradt dallamfoszlányok tömege, az egymásba játszó halvány pasztellszínek vibrálása” – írja a monográfus Batta András: Strauss áradó lírája olykor valóban a „végső nyugalom” hangján szól. Brigitta Picco 17 évesen debütált Vivaldi Magnificatjában. 25 év operakarrierje áll mögötte, hat különböző nyelven énekelt 25 operaszereppel.

A koncert első felének áradó líráját a francia muzsika lendülete, eleganciája és színkultúrájának varázsa váltja föl a második részben. Ernest Chausson (1855–1899) egyetlen befejezett – B-dúr hangnemű – szimfóniát komponált, ahogyan nagy kortársa, tanára és eszményképe, César Franck is csupán egy érett kori darabot hagyott hátra a műfajban. Franck néhány esztendővel korábbi d-moll szimfóniája jelentősen hatott a fiatalabb muzsikus szerzeményére. Ám mellette Richard Wagner korszakos életműve sem kevésbé: a huszonéves Chausson két ízben is elzarándokolt Bayreuth-ba, hogy ott, a „szentélyben ülve” láthassa-hallhassa a német mester színpadi alkotásait. Wagner hatása egyértelműen érződik a B-dúr szimfónia középtételén, főként a Trisztán és Izolda zenei világára utalva ezzel.

Chausson szimfóniája 1889–90-ben keletkezett, bemutatójára a következő évben, Párizsban került sor, a szerző vezényletével. Felépítése César Franck említett d-moll szimfóniájának háromtételes, gyors–lassú–gyors szerkezetmodelljét követi: I. Lent – Allegro vivo, II. Très Lent, III. Animé.

A kezdőtétel szonátaforma lassú bevezetővel; az utóbbi drámai hangját, fájdalmas karakterét egyetlen szemvillanás alatt söpri tova az élettelien kitárulkozó, örvendező főtéma a gyors rész élén. Borongós, szenvedésteli tónusok uralják a d-moll alaphangnemű lassútétel kezdetét, majd a folyamat lépésenként drámai tablóvá szélesedik, meghozva végül a várt feloldást (megszabadulást) is, D-dúrban. Újult lendülettel robban be a finálé viharos kezdőtémája, később a koráljellegű második téma típusában César Frank zenéjét idézi. A zárótételt figyelmes füllel hallgatva még Dvořák IX. („Új világ”) szimfóniájának finálé-kezdőtémáját is fölfedezhetjük – ámde a Chausson-mű korábbi keletű volt. Végső szakaszára a finálé lassú, ünnepélyes befejezést nyer, amely a kezdőtétel bevezetőjének zenei anyagát is visszaidézi, keretbe zárva így a kompozíciót. E megoldás Brahms III. szimfóniájának elcsöndesülő befejezéséhez hasonlítható.

Lorenzo Castriota Skanderbeg karmester évek óta visszatérő vendége a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak, vezetésével olaszországi koncertúton is részt vettünk 2021 nyarán. Az albán–olasz származású Maestro elhivatott propagálója az olasz romantikus zeneirodalom rejtett kincseinek, egyben elkötelezettje minden hasonló, igazi értéknek - írja az mso.hu-n Sziklavári Károly. 

SZIMFONIKUS BÉRLET VI.
Március 09., csütörtök 19:00
Helyszín: Művészetek Háza
Műsor: Martucci: Notturno; Richard Strauss: Négy utolsó ének; Chausson: B-dúr szimfónia, Op. 20
Vezényel: Lorenzo Castriota Skanderbeg
Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar
Ének: Brigitta Picco