Az Erzsébet téren át, a több száz lépcsősoron, ziháló tüdővel élmény oda felkaptatni, egyedül vagy akár párban. Az örök nyugalom szigete a város felett. A klíma se akármilyen, amíg lent délibábosan remeg a meleg levegő az aszfalt felett, a sírok között még a rettenetes kánikulában is kellemesen, mellbevágóan hűvös van.
A nagytiszteletű Hangó István lelkész birodalma a város fölé tornyosuló templom és a harangláb, s a körötte lévő legalább 1200 parcellás temető. Valamivel több mint egy hektár, ami különös védelmet élvez, és kiemelt része, kincse Miskolc történelmi örökségének. Méltatlanul elfeledett, csaknem harminc olyan ősünk nyugszik itt, akik jelentős szerepet kaptak Magyarország és városunk történelmében, és nevüket beírták dicső nagyjaink könyvébe. Még a helybéliek is kevesen tudják, a sírkert keleti kapujánál található a Latabár család kriptája. Emlékeim szerint valamikor régen magam is rengetegszer megírtam, hogy mennyire elhanyagolt, többször feltörték, kifosztották. Jelenleg jó állapotban van, de a lelkész úr szerint a látszat megtévesztő. A mögöttes domboldal folyamatos csúszása s a gyenge alapokon nyugvó sírkamra szinte állandó javításra szorul. Jelenleg ezt a temetőt mindössze két személy gondozza, egy kertész és egy kisegítő közmunkás. Az ő kezük munkáját dicséri a tökéletes rend és tisztaság. Büszkék is rá, de panaszolják, a látogatók, tisztelet a kivételnek, nehezen találják meg azokat a konténereket, ahová lerakhatják az elszáradt koszorúkat és a leégett mécseseket. Helyette szétdobálják.
Halottak napja környékén esténként apró gyertyáktól, mécsesektől ragyog a sírkövekkel teli domboldal, de utána senki nem megy ki újra eltakarítani a megemlékezés szétszálló kellékeit.
Bizonyára még a hozzám hasonló városi bennszülötteket is meglepi: ezt a temetkezési helyet az 1200-as évek elején teremtették, alapozták meg. Nem könnyű s nem egyszerű a régészek kíváncsiskodása, hiszen itt nehéz a feltárás. Kerülik a kegyeletsértést. Nagyon sűrű a friss parcellák elhelyezkedése, itt szinte minden talpalatnyi hely foglalt. Mégis gyakran megesik a kutakodás a régmúlt után, s ennek az eredménye egyértelmű, a korai középkorig már visszavezethető, bizonyítható a sírkert múltja. Egyébként Hangó úrtól tudom, hogy több neves személy koporsóját a templom falai közé helyezték el.
Korábban magam is úgy tudtam, itt már nincs temetkezés, legfeljebb csak urnás. Valóban nagy volt az érdeklődés, mondotta a lelkész úr – és korábban szüneteltették itt a koporsókat, s helyette a tetemvári temetőt ajánlották. Ám mostanában már ismét nyitottak és gyakoriak a temetési szertartások. Természetesen itt már csak a helyszűke miatt se kivitelezhető a most egyre terjedőben lévő urnás, parcellás búcsúztatás. Egyébként máig is élő a temető, ami azt jelenti, hogy folyamatosan nagy a látogatottsága. S nemcsak a hozzátartozók járják be, de sok az előzetes tanulmányokkal felvértezett turista, aki ebben a középkori temetőben bóklászik és olvasgatja a különös sírfeliratokat. Ők azok, akik szerint a párizsi Pére-Lachaise, a prágai zsidó vagy a temesvári Házsongárdi sírkertekkel vetekszik ennek a sajátos városi panorámával gazdag hangulata.
Míg beszélgetünk, kétszer is közbeszól a harangláb ismerős szimfóniája. Furcsa látvány az előttünk elterülő belvárosi részlet az ódonnak tetsző régi házaival, mint valami játékos makettasztal. Az Erzsébet tér felől egy-egy pillanatra kitetszenek a már csendesen suhanó új villamosok sziluettjei. Nekem most is kiszüremlik a belváros zajából a régi miskolci tuják csörömpölése. Olyan, mint amikor egy tavaszias délelőttön egy osztálytársammal matekdolgozat helyett itt, a város felett, a laokoónos formát öltő japán akácfa alatt ücsörögve próbáltuk a világot megváltani. Ha tudni szeretnék, kétségük se maradjon, végül egyikünknek se sikerült.
