Ugrás a tartalomra

Jegyzet: Búcsú a maszkos világtól?

Szántó István
Utoljára módosítva
2021. július 11. vasárnap 16:15

Járványos gyermekbénulás terjed Nyugat-Európában – írják az újságok a hatvanas években. Hiába a vasfüggöny, a szinte hermetikus elszigetelődés, nálunk is megjelenik a vírus. Csak a sajtóban nem. Emlékezetem szerint nálunk semmilyen közegészségügyi előírást nem vezetnek be a láthatatlan ellenség elleni védekezésre. Csak azt tudom, hogy néhány pajtásom megfertőződik. Lebénulnak, vagy rosszabb esetben vastüdőre kerülnek. A Petőfi utcai gyermekkórházat lezárják, jó ismerősünk, a Szemere utcán lakó Háray doktor bácsi figyelmeztet, most nem lehetek olyan beteg, hogy odakerüljek. Magas lázra Kalmopyrint, torokfájásra kamillás öblögetést ajánl. Jobb az óvatosság, ha kell, még igazolást is ad, hogy ne járjak iskolába. Miért is ne élnék a lehetőséggel, bár még felfogni se tudom, mitől is kell rettegnünk.

Kevés a gyerek a családban, de Manyika néni gyorsan intézkedik. Kérésére a svédországi rokonok gondosan elküldik a Nyugaton már ismert ellenszert, a Sabin-cseppet. A Hunyadi utcán lakó Kostyál doktor bácsi is félve bontja ki a messziről jött ampullákat. Majd óvatosan, gondosan egyet-egyet cseppent a magunkkal vitt kockacukorra, és leellenőrzi, hogyan szopogatjuk el az életet mentő kincset. Rá egy esztendőre a magyar kormány is megvásárolja Albert Bruck Sabin életmentő medicináját. A keleti tömbön belül csak nálunk, minden gyermek megkaphatja a cseppeket.

Talán a nyolcvanas években jutunk el oda, hogy már mentrendszerűen felkészülünk a közelgő őszi influenzára. Már a nevükre se emlékszem, annyit változtatják, csak azt tudom, hogy Bakos doktor úr elsők között olt be minket az éppen aktuális vakcinával. Bizonyára ezeknek köszönhető, hogy alig egy hónapig kínoz a köhögéses krákogás. Mégse kockáztatnám, mi lenne velem, ha nem oltakoznék.
Különben is, nem én vagyok a legnagyobb hipochonder a szerkesztőségben. A szerkesztőm mindent olvasó, elsőként fedezi fel a címes hírek között, hogy a román és a bolgár tenger partján felütötte a fejét a feketehimlő. Kattognak a kerekek, mindenki tudja, ki volt közülünk az ottani nemzetközi újságíró-üdülőben. Név szerint ismerjük őket. Maguk se tudják miért, legfeljebb sejthetik, hamarosan kerüljük őket. Megszűnik a parolázás, az ökölpacsizást még nem ismerjük. Kerüljük a mosdót, és a szappan mellé a körömkefét is használjuk. Rövid a pánikidőszak, de látványos és emlékezetes.

Az ezredforduló után már a madárinfluenza lehetséges változataival szembesülünk. Mintha ma lenne, bejelenti a kormányszóvivő, hamarosan megépítjük Európa legnagyobb vakcinagyárát, ami kifejezetten ez ellen a vírus ellen véd. Közben a forgatókönyvírók megálmodják, milyen is egy ilyen lokális vírustámadás, amikor városokat ürítenek ki a szkafanderbe bújtatott mentőcsapatok. Most már csak az a kérdés, a filmesek vagy a gyilkos támadóeszközöket tervező tudósok agyából pattant ki először ez az ötlet. Se szeri, se száma ezeknek az alkotásoknak, amelyeken a körmünket rágva izguljuk végig, ki is menti meg a világot.
Különben két kórház szomszédságában lakunk. Hónapokig maszkban sétálgatunk a kutyánkkal a környék susnyásaiban, hallgatva az egymást követő mentőautók szirénázásait. Látva a rohamkocsikban ülőket a fehér védőhacukában. A boltok előtt fegyelmezetten toporogtunk, hogy meglegyen a ránk jutó négyzetméter, a buszon, villamoson maszkot viseltünk, mint a műtősök.

Lesz újabb hullám, vagy nem? Ki vagy mi dönti el, a fene se tudja. Cecília asszonyt is rég láttuk már a képernyőn, remélem, elfelejthetjük, bár az óvatosság sosem árt. Hiszen a láthatatlan ellenség olyan, mint az ördög, sosem alszik, mégsem álmos…
 

További hírek

Olvasnivaló

Programok

-
Miskolc és környéke