Egyforma érettségi öltönyt csináltatunk a hejőkeresztúri osztálytársammal, Molnár Pál barátommal. Praktikusan választunk, dupla soros szürkét, hogy ünnepi legyen, de hétköznaponként is hordhassuk. A Széchenyi utca 33. szám alatti, mérték utáni szalonban vidám fickók fércelnek, mondják, feküdjünk fel az asztalra, hogy krétával körbe rajzolhassanak. Végül a kedves szabólegények csak felfogják, hogy nem a reggeli hat húszassal jöttünk, és alig egy hét alatt pompás öltönyöket rittyentenek. Hisszük, mindketten ebben virítunk majd a tablóképen.

Nagyot tévedünk, a Földes Ferenc Gimnázium negyedik H osztálya másként dönt. Nem is mi lennénk, ha fehér inges, nyakkendős fotókon pózolnánk. Fábián Pistának van egy családi ereklyének számító atillája, egy olyanja, amely mindannyiunkra jó, ám, ha mégse, akkor is köteles a viselője belesuvadni vagy benne feszíteni egy lélegzetvétel erejéig, pont addig, amíg a szabóság melletti fényképész műtermében el nem hangzik egy nagy villanás közepette, hogy itt repül a kismadár. Szerencsés alkat vagyok a magam 65 kilójával, mintha rám öntötték volna. S még az átható naftalin illata sem okoz hányingert.

S mire a retusált képek elkészülnek, a mi tanítónk már ki is találja, a tablónk olyan lesz, mint amilyen még soha senkinek nem volt. Néhány vállalkozó szellemű társammal a kisgyőri palabányából olyan méretes lemezeket hoznak, amelyek Mózes kőtábláira hajaznak. A két egyforma, nagy palára akár a tízparancsolat is felférne, ám mi ezt egy különleges tablónak szánjuk. Míg a többiek dekoratőrökkel, asztalosokkal alkudoznak, mi – mármint Gombás Marika, Honos Tibor, Kupán Károly és Káldor Márton - csináld magad módon kreálunk egy különleges képcsarnokot. Festenek, vágnak, faragnak, ragasztanak, majd némi vita s alkudozás után mindenkit felragasztanak. Higgyék el, ebben a korban még annak is jelentőséget tulajdonítunk, hogy ki ki mellé kerül a palatáblán. Nem mindegy, hogy névsor vagy szívünk szerint tagozódunk egymás fölé, alá vagy mellé. A főhelyen, középen a Tanító – maga is abban az atillában, csak a tanáraink különcködnek a nyaktekerészeti selymekkel.

A kész mű két részből áll, a palatáblák nem foghatók össze, viszont így könnyebben szállíthatók. Nem kis alkudozás árán a Kazinczy utcai könyvesbolt kirakatában kapunk helyet. A lakásunk ablakából odalátni. Boldogan konstatálom, állandóan sok a nézőnk.

Félévszázad elteltével mozaikjátékként Attilával, a Tanítónkkal rakjuk össze a tablós sztorit. Meséli, az ötlet nem maradt visszhang nélkül, az illetékesek valamilyen nacionalista demonstrációt sejtettek a korabeli dresszkód mögött. Osztályfőnökünk sosem ment a szomszédba egy kis fricskáért, november hetedikén már a saját, méret utáni atillájában feszített az iskolai ünnepségen. Társa, Koszorús Pista bácsi megsúgta, neki is van otthon egy ilyenje. Március idusán ő is felvette a szitaszerűvé vált magyaros kabátját.

A mi palás tablónknak nem volt akasztója. Mi sosem kerültünk ki az alma mater valamelyik eldugott folyosói szárnyára. Igaz, nem is adtuk volna. Hoztuk, vittük, őrizgettük, mikor, hol és ki, míg végül Hevesi Attila kapta meg. Állítólag sokáig őrizte egy pincében, de már ő sem emlékszik rá, hová is tűnt. Sebaj, mindannyiunknak van róla egy fotója.
Sőt neki egy méretes atillája is, s ha az élet úgy hozná, bármikor beáldozná egy újabb közös fotózásra. Csak férjünk bele…