Korán nagyra nőnek a lábaim. Tinédzserként már túl vagyok a negyvenesen. Stoffa bácsi, a lakásunkkal szomszédos, csupa bőrszagú cipőbolt segédje azonnal szól, ha nagy ritkán a méretemre valót kap. Nehezen szabadulok meg a bokafogós, lúdtalpbetétes, gyerekesen magas szárúmtól. Az első negyvenegyes, csausárga, hegyes orrúm fájóan szorít, de divatos. A sarokkérgét megkalapálom, majd vízben áztatva próbálom megnyújtani. Hiába. Végül bütykeimet megnyomorítva, összeszorított fogakkal járatom be. A divat nagyúr.

A miskolci Kovács J. Attila, a cipőkészítés Schumachere, elsőre még a hölgyeket is alulról felfelé nézi meg. Szakmai ártalom. Több évtizedes tapasztalata alapján állítja, hogy a mozgásszervi betegségek egyik okozója lehet a rosszul megválasztott lábbeli. Sajnos nem mindenki engedheti meg magának, hogy méretre szabott, alkotott cipőt viseljen. Az egészségmegőrzési programból is hiányzik, hogy a jól megválasztott szandálnak, sportcipőnek milyen szerepe van a testsúlyunk kellemes megtartásában. Arról se beszélünk, hogy ha nem árasztanák el az országot az olcsó, gyenge minőségű, bőrutánzatú, s hamis márkájú távol-keleti lábbelikkel, sokan akár mezítláb járhatnának.

A miskolci Schumacher a tehetősebb, igényesebb vásárlók szolgálatába szegődött. A stilizált rovásírással írt „Attila Cipő”, mint márka már határainkon túl is ismertté vált. Ki gondolná, hogy a cipészmesterek is világversenyeken mérik össze a tudásukat. Laikusként azt hihetnénk, egy ilyen megmérettetésen a startpisztoly elsütése után kezdődik a mesterek munkája. Nos, a valóság, hogy ide kész mesterremekkel kell benevezni. Lehetőleg olyanokkal, amelyek fantáziadúsak színben, formában és stílusban. Attilának jó néhányszor sikerült már. A leghíresebb, wiesbadeni versenyen több aranyérmet érdemelt ki, míg nemrégiben, Budapesten, a Hagyományok Háza által megrendezett Élő Népművészet Kiállításon megkapta a kitüntető Folk Trend díjat. Így ezek után mi sem természetesebb, a BOKIK alelnökeként a kamara kézműves tagozatát is vezeti.

Attilának nem sok alternatívája volt a pályaválasztáskor. Az erdélyi gyökerekkel rendelkező fiatalember családjában évszázadok óta öröklődik ez a mesterség. Így aztán nem csak a szakmája történelmében mélyedt el, de tudatosan törekedett a cipőkészítés alkotói, művészi szintjének elérésére is. S ehhez az is kellett, hogy örömét lelje mesterségében.

Tudni kell, hogy amit ő művel, az egy kimondottan bizalmi hivatás. Megrendelői nem az utcáról esnek be, nem a kirakatból szemezgetnek. Hozzá be kell jelentkezni, időpontot kell kérni. Őt nem akkor keresik fel, amikor reggel rádöbbennek, hogy levált a cipőjük sarka. Neves művészek, gazdag vállalkozók, sejkek és angol lordok a kuncsaftjai. El nem árulná a nevüket, viszont vásárlóik egymás köreiben gyakran felismerik, hogy egy cipőben járnak, pontosabban egy magyar mester lábbelijeit favorizálják. Különben termékei minden szegletében, még a talpukon is büszkén virítanak a sajátos márkajelek. Hogy ne legyen könnyű hamisítani.

Az is igaz, megesett, hogy egy elég szakadtan öltözött, oroszul beszélő idegen látogatta meg fővárosi szalonját. Nem gondolta volna, hogy a csaknem egy órán át tartó válogatás végén vásárol is. Meglepetésére több pár Attila cipővel távozott. Azóta Moszkvából is keresik.

Attilánál a rendelés nem úgy zajlik, mint ahogyan megszoktuk a boltokban. Akár azt is mondhatjuk, hogy lábujjanként történik a méretvétel. S külön a bal és a jobb lábaké, hiszen nem ritkaság az eltérés. S ha kell, a cipővel akár az ügyfél magasságát is képes feltűnés nélkül fokozni, ha a becses megrendelő ezt kívánja. Majd ezután következik a szerkesztés, a kézzel varrás, és a különleges minták szerinti díszítés. Hogy milyen cérnával és faszögekkel dolgozik, az műhelytitok. Azt viszont bevallotta, hogy ő is úgy dolgozik, mint a régi öreg suszterek, akik valamilyen időtakarékosságból a szájukba tűzve tárazzák a faszeget. Tipikus mesterszokás. Már a génjeikben őrzik.

Attila remekművei csábítóak. Kuncsaftjai közül ismerek néhányat, akik esküsznek rá, hogy ezek olyanok, mint a harisnyák vagy a zoknik. Rásimulnak a lábra, mégis tartják azt. Nem véletlenül borsos az áruk. Jómagam mégis már a levetett turkálós kinézetűekre utazok. Olyanokra, amelyek már bejáródtak, mások lábán edződtek. Legyenek azok bumfordi orrúak is csak, ne szenvedjek bennük…