- Nna, én csinálok még egy bagót magamnak, neked hozzak még egy sört, fiam? - szegezi nekem a kérdést Devera István, vagy ahogy mindenki hívja: Pista bácsi, az ómassai Vadász presszó teraszán. Bólintok, mire ő nagy nehezen feláll a székből és miközben a botjáért nyúl, fájdalmasan morogja az orra alatt: "Jaj, csak azt tudnám, hogy mikor fog végre a lábam helyrejönni!"

A jelenet akár megszokott is lehetne a hivatalosan Miskolchoz tartozó városrész, de valójában inkább a bükki kis falu régi kocsmájában. Kerékpározás közben más bringásokhoz, túrázókhoz hasonlóan rengetegszer megfordulok nála, és mindig jókat beszélgetünk. A sántikálás, a bot azonban új dolog, ez nem volt jellemző Pista bácsira, kifejezetten fiatalos gyorsasággal mozgott a pultban vagy a teraszon. Tavaly decemberben viszont történt valami, ami majdnem mindent megváltoztatott.

- Egyik éjjel vízért indultam, amikor én már nem is emlékszem, hogy hogyan, de elestem, és utána egyszerűen nem tudtam lábra állni. Azonnal tudtam, hogy nagy a baj, combnyaktörésre gyanakodtam, minthogy a családban már láttam ilyet. Hosszú időbe telt, de végül sikerült elkúszni a telefonig, aztán értesítettem a mentőket, majd a fiamat is, hogy engedje be őket. Máskülönben a tűzoltók törték volna be az ajtót, azt semmiképp sem akartam – kezdi a visszaemlékezést Pista bácsi.

Példás összefogás

A kórházba kerülve megműtötték, majd hosszú, több hónapos betegeskedés következett, sőt, háromszor újra is kellett éleszteni. A lábadozást – meséli – februártól otthon, gyermekeinél folytatta, viszont mivel a családban többen is kereskedőként dolgoznak, így sok emberrel kerülnek kapcsolatba, a koronavírus-járvány kitörése után úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha hazatér Ómassára. „A házban viszont egész télen nem volt fűtés, a vízvezeték elrepedt, így nem csak arról nem lehetett szó, hogy kinyithassam a kocsmát (ezt egyébként az akkori állapota sem engedte volna – a szerző), de a lakhatással is gond lett volna.”

Végül a helyiek siettek segítségére: átmenetileg a szembe szomszédok fogadták be. A fiatal házaspár körülbelül egy éve lakik Ómassán, de már a kezdetektől jó barátságban vannak a kultikus vendéglátóhely üzemeltetőjével. Nemcsak ők, hanem sok massai segít kisebb-nagyobb gesztusokkal Pista bácsinak.

- Most már ismét lakható a ház, ha bottal, de meg is indultam, el tudom látni magam, főzök, mosok, takarítok, és mégis sokan gondolnak rám. Nagyon jólesik ezt megélni, mert bár több mint húsz éve itt élek, most, a bajban bizonyosodott be: befogadtak az itt élők – teszi hozzá.

Hiányoztak

Mint megtudjuk, Pista bácsi nemcsak az ómassaiaknak, hanem a túrázóknak, sportolóknak, a kis hegyi falu (városrész) látogatóinak is hiányzott. Amikor már hazaköltözhetett, ismét sokat ült kint a Vadász teraszán, a kocsma viszont még zárva volt. „Sokáig gondolkodtam, hogy nyissak-e, bírom-e egyáltalán. Nem állítom, hogy a család örömmel fogadta, de a lényeg: az jön ki belőle, hogy végül júniusban vettem egy nagy lendületet, elmentem a pénztárgépért, és újra kinyitottam. Nekem is hiányoztak a vendégeim, évtizedes kapcsolat, barátság köt a helyiekhez is, nem beszélve arról: vannak budapesti, dunántúli, sőt külföldről érkező törzseim is.”

Huszonhat éve

Ómassa szívében ma két vendéglátóhely foglal helyet egymással szemben. Az üzemeltetők és a vendégek is jól megvannak egymással. Az öregebbet, a hegy lábánál álló kis, sárga épületben működőt vezeti Devera István. A Vadásznak otthont adó épület az elmúlt közel százharminc évben sokszor változott: hol hozzátettek, hol elvettek belőle. A név sem volt állandó: Schmidt kocsmája, Múzeum kocsma - így is hívták anno. Pista bácsi nevezte el Vadásznak akkor, amikor több mint huszonhat éve átvette azt.

– Először a rendszerváltozás után adta ki maszeknak a kocsmát az ÁFÉSZ. Akkor még volt itt egy fűszerbolt is, azt is ők üzemeltették. Az első vállalkozó egy ideig látszólag jól működtette a helyet, de később kiderült: hatalmas hiányt hozott össze. Ezzel december elején szembesült a cég. Feleségem ekkor az ÁFÉSZ egy másik, miskolci boltját vezette, onnan helyezték át Ómassára, hogy a helybéliek ne maradjanak bolt nélkül karácsonyra. Később aztán felajánlották, vállalkozóként vegyük át a boltot és a kocsmát is, amire igent mondtunk – mesélte.

Két éve már, hogy Pista bácsi egyedül viszi a Vadászt: felesége 2018-ban ment el. Őt családja mellett a helyiek az évtizedek óta hozzájuk járó turisták, sportolók, egyetemisták is gyászolták. A tapasztalt vendéglátós hozzáteszi: mai napig nincs olyan nap, hogy ne gondolna társára, akivel negyvenhét évig élt együtt.

- Mi mindig nagy-nagy szeretettel fogadtunk mindenkit, aki betért a Vadászba, és úgy érzem, a visszatérő vendégek is így vannak velem, velünk. Két évvel ezelőtt a folytatás mellett döntöttem. Most újra, mert úgy érzem, ha háromszor is visszahozott a jóisten az életbe, akkor valami dolgom még van. Talán éppen itt, Ómassán, a Vadászban, a vendégeim között – zárta Devera István.